Konzervatív és liberális beszédmódok

Örömmel olvastam Szabó László Zoltán javaslatát az augusztus 2-i Magyar Nemzetben, amelyben egy új, jobboldali beszédmód kialakítására szólít fel. Egy ilyen új beszédmód lehetne hivatott megtörni vagy legalábbis mérsékelni a(z egyelőre) domináns balliberális nyelvezetet, és az ezzel járó értelmezési kereteket, amelyeket a balliberális értelmiség előszeretettel használ helyzetünk, gondjaink és lehetséges kiútjaink értelmezésére.
Mivel a szerző egyik fontos megállapítása az, hogy egy olyan módszer kialakítására van szükség, amely a mindennapi nyelvet hívja segítségül beszédmódunk és az ehhez kapcsolódó értelmezési kereteink elemzéséhez, megszólítva érzem magam. Jómagam kognitív nyelvész vagyok, aki elég régóta foglalkozik beszédmódok és értelmezési keretek elemzésével a mindennapi nyelv alapján. Eddigi munkámat főleg az érzelmek területén és az angol nyelv vonatkozásában végeztem, de tettem néhány kirándulást a magyar politikai beszédmód területére is. Mondandómat e kísérletek fényében ajánlom Szabó László Zoltán és természetesen minden jobboldali gondolkodású ember figyelmébe, aki érzékeli a szerző által említett problémát, és tenni is szeretne ennek a helyzetnek a megváltoztatásáért.
Azzal kell kezdenem, hogy a Szabó László Zoltán által felvázolt aránytalanság a konzervatív és balliberális beszédmódok között nem magyar sajátosság. A kognitív (megismerő, a megismerésre vonatkozó) nyelvészet egyik alapítója, az amerikai nyelvész, George Lakoff már 15 éve felhívta erre a figyelmet Moral Politics című könyvében, igaz, ezt ő ellenkező előjellel tette. Álláspontja szerint az Egyesült Államokban a liberálisok elveszítették a nyelv és a gondolkodási mód fölötti dominanciát, amelyeket jelenleg a konzervatívok uralnak. A magyar helyzet ezzel ellentétesnek tűnik: a jobboldali értelmiségnek jóval kevésbé áll rendelkezésére azonnal bevethető, valamint általánosan elfogadott és a mindennapi nyelvben és gondolkodásban mélyen gyökerező beszédmód, mint a balliberális oldalnak. Mindenesetre a Lakoff által kidolgozott módszer a magyar viszonyokra is alkalmazható kell hogy legyen. Mégpedig azért, mert Lakoff is a mindennapi nyelvből és gondolkodásmódból indul ki, amikor igyekszik magyarázatot adni a konzervatív és liberális beszédmód aránytalanságaira az Egyesült Államokban.
A módszer lényege, és ez egyúttal a kognitív nyelvészet lényege is, az, hogy a nyelv, a mentális folyamatok (melyek az értelmezési kereteket adják), az agy működése és a kontextus, amelyben mindez történik egymással bonyolult kölcsönhatásban állnak, egyik a többi tényező nélkül nem érthető meg. A kölcsönhatás a tényezők között univerzálisan létezik, bármilyen társadalmat és kultúrát vizsgálunk. (Természetesen, ahogy az amerikai példa mutatja, más és más eredménynyel.) Ennek következtében a Magyarországon kialakult értelmezési kereteket és az ezekre épülő beszédmódokat is e tényezők figyelembevételével érdemes vizsgálni.
Ahogy említettem, ilyen típusú, a kognitív nyelvészet módszertanát felhasználó elemzéseket készítettem a magyar viszonyok két általam fontosnak tartott területéről. Az egyik a gyurcsányista politika legfőbb ellentmondását elemezte, azt, hogy egy magát szocialistának valló (formálisan szolidaritást hangsúlyozó) párt, hogyan folytatott az öngondoskodást fő értékként megvalósítani igyekvő konzervatív politikát, és fordítva, egy magát jobboldalinak, konzervatívnak nevező ellenzéki párt (Fidesz) hogyan hirdetett azokban az években alapvetően szociális, embereket védő politikát („Az angol nyelv helyzete és a magyar politika. Avagy mit taníthat nekünk, magyaroknak a kognitív tudomány”, 2009. Frank Tibor és Károly Krisztina, szerk., Anglisztika és amerikanisztika: Magyar kutatások az ezredfordulón. Budapest, Tinta Könyvkiadó. 65–71.). A jelenséget az amerikai helyzethez képest „magyar csavarnak” neveztem. Az elemzés egy (Lakofftól kölcsönzött) metaforikus gondolkodási sémára épült, amelynek alapján kimutatható, hogy a két párt a társadalom fogalmának különböző metaforáit használta. A másik dolgozat a magyarság fogalmát vizsgálta („Ki a magyar?” 2009, Kapu, XXII., 11/12, 11–16.), szintén az emberi kognitív működés egyik alapmechanizmusa segítségével: ez a kategorizáció. Itt arra mutattam rá, hogy a kategorizáció valós kognitív folyamatát tekintve és az erre épülő fogalommeghatározást figyelembe véve a ki a magyar? kérdés megválaszolásában sem a (bal)liberális oldalnak, sem a nemzeti oldalnak nincs teljesen igaza. Röviden, a (bal)liberálisok is magyarok, de kevésbé prototipikus (a szót a kognitív tudományban használt értelmében véve) magyarok, mint a nemzeti oldalon állók, ugyanakkor vannak olyan nemzetiek is, akik a magyarságnak nem prototipikus, nem ideális példái. Mint várható volt, egyik munka sem nyerte el maradéktalanul egyik említett fél tetszését sem. Ez pedig arra hívja fel a figyelmet (feltételezve, hogy az elemzések helytállók), hogy ha a wittgensteini és a kognitív tudomány által elfogadott módszereket használjuk, akkor lehet, hogy egyik félnek sem tetsző eredményekre jutunk. Ebből következően, véleményem szerint nem annyira egy új, aktuálpolitikailag felfogott jobboldali beszédmód és értelmezési keret kialakítására van szükség (amely természeténél fogva garantálhatná a jelenlegi jobboldali pártok minőségi fölényét, és amely feltételezné, hogy ez a lehetséges világok legjobbika), hanem olyan beszédmód és értelmezési keret építésére, amelynek középpontjában a nemzet és a hozzá kapcsolódó és erre épülő fogalmak állnak. Az elvégzendő munka főleg ezeknek a fogalmaknak elemzése és bonyolult összefüggéseiknek tisztázása lenne a kognitív tudomány módszereinek segítségével. Ha a nemzet fogalmából kiindulva és az erre épülő többi fogalom mentén sikerül egy új beszédmódot és értelmezési keretet létrehoznunk, akkor egy ilyen beszéd- és gondolkodásmód biztosan közelebb fog állni ahhoz, amit igazi nemzeti-jobboldali (vagyis nem pillanatnyilag érvényes) ideológiának és politikának nevezünk, és amit az emberek többsége remél.

A szerző egyetemi tanár, ELTE Amerikanisztika Tanszék