Kulcsár még győzi

Négyszeres olimpiai bajnok vívóként a Nemzet Sportolója, de szó nincs arról, hogy a babérjain pihenne. Inkább újakat gyűjtene. Egy hónappal ezelőtt a lipcsei Európa-bajnokságon férfi-párbajtőrcsapatunk címvédőként masírozott a dobogó legfelső fokára, Kulcsár Győző, a fegyvernem szövetségi kapitánya azonban enynyivel nem éri be. Az sem kizárt, hogy még a 2016-os ötkarikás játékokon is ott látjuk a pást mellett. Az pedig egészen biztos, hogy ha így lesz, Rio de Janeiróban senki nem nézi majd hetvenhat évesnek.

Árulja el, hányszor kellett átugrania a patika pultja felett? – indítottuk a beszélgetést Kulcsár Győzővel.
– Pár éve abban a tévéreklámban? A harminc másodperces felvételre három napot szántunk, ami soknak hathat, de ez teljesen normális. Az okosok azt mondták, hogy tíz másodpercre egy nap kell. Amúgy bevallom, volt egy kis csalás, mert dobbantóról ugrottam…
– És utána megállították az utcán, hogy tényleg olyan jó-e a glükozamin az ízületi problémákra?
– Olyan megesett, hogy a bevásárláskor, amikor valahol a pénztárnál sorban álltam, megszólítottak ismeretlenek. Szóval, hozott némi népszerűséget a reklám, de mégiscsak fura volt, hogy az embereknek az villant be rólam, itt ez a pali, aki ugrál a pult felett.
– Az ugrálásnál maradva, idézném a kifakadását a pekingi olimpián. Az össznépi leszereplés után kimondta: el kellene végre dönteni, akarunk-e versenysportot, mert versenyzők és szakképzett edzők nélkül nem lehetünk eredményesek. Önnek pedig hetvenévesen is ugrálnia kell a pást mellett. Amiben azért volt kis csúsztatás, mert a hetvenet majd csak a jövő hónapban tölti be…
– Rendben, akkor még tényleg csak hatvannyolc voltam, és amit mondtam, azt az elkeseredettség is mondatta velem, de a lényeget illetően most is ugyanaz a véleményem. Peking óta már eltelt két év, és nézzünk körbe! Változott valami is? Éppen ezért úgy gondolom, két év múlva Londonban még a pekingi eredményeinket is nehéz lesz túlszárnyalni.
– Vívásban is azt az egyetlen bronzot?
– Most mondjam azt, hogy lehet, csak öt-hat magyar vívó jut ki Londonba? Mert ha kicsit is pesszimista vagyok, nagyobb számot nem mondhatok. S mi okom lenne az optimizmusra? Jelenleg a férfi kardcsapatunk kivételével egyetlen együttesünk sem áll olyan helyen a világranglistán, ami kvótát érne. Férfi párbajtőrözőink ugyan vezetik a rangsort, de Londonban számukra csak egyéni verseny lesz, ahol legfeljebb két indulónk lehet. Nehéz… Női párbajtőrcsapatunk sikeres kvalifikációja pedig az elmúlt évek eredményei alapján egyelőre nem realitás.
– Ez azért nem hathat lelkesítően az érintettekre.
– Természetesen mindent megteszünk, a szerencsétlen lányokról a nyolcvankettedik bőrt is le fogom nyúzni, a realitástól azonban nem függetleníthetjük magunkat. Európában momentán a hetedik legjobb együttes a miénk, de az olimpián a kontinensünkről maximum öt indulhat. Nagy Titi, Mincza Ildi és Hormay Adrien után új csapatot kell építenünk Szász Emese köré, s mivel nem is egy, hanem két generáció is hiányzik, ez nagyon nehéz feladat. S akkor még nem is szóltunk a rengeteg bizonytalansági tényezőről, a pillanatnyi formáról, a felkészültségről, az ellenfelek állapotáról. Egy küzdősportágban nem prognosztizálható, hogy mire leszünk képesek.
– A hatvanas, hetvenes években az volt?
– Akkoriban közel sem volt ennyi Világkupa-verseny. Manapság szinte minden hétvégére jut egy, ami óriási hajszába kényszerít bele mindenkit, és ez a felkészülés rovására megy. Azt se felejtsük el, hogy az olimpiára korábban csak nevezni kellett, és valamennyi versenyszám ott volt a műsoron. Ma frászban élnek a versenyzők, hogy a számuk egyáltalán benne lesz-e a programban. S a kisördög ott motoszkál az emberben, hogy érdemes-e ezt így csinálni. Magában a versenyzésben az a bizonyos kiszámíthatatlansági faktor persze nálunk is megvolt, ez a vívás velejárója. Csak éppen ma sokkal többen vívnak. Vegyük a kardot! A régi nagyjaink idejében három komoly csapat volt a világon, ma pedig már a nyolc közé sem könnyű bejutni. Párbajtőrben még nagyobb a mezőny, és bizony egy norvég csapat ellen is vért kell izzadnunk. Idáig mindig megvertük őket, ám elég két rossz asszó, és elment az egész évi munka. Várják tőlünk az érmeket, ám nagyon sok az eszkimó, és kevés a fóka.
– Mi álltunk meg a fejlődésben, vagy a világ ért utol bennünket?
– Nem megálltunk, hanem visszaléptünk. A világ pedig nemcsak utolért bennünket, hanem szép lassan elmegy mellettünk. Ami azért is borzasztó, mert vívásban szinte csak nálunk van szakemberképzés, legalábbis ilyen szervezett formában, mint a Testnevelési Egyetemen. Ám ebből is képtelenek vagyunk profitálni, mert egy fiatal számára nem vonzó, hogy öt évet eltöltsön az egyetemen, majd ha szerencséje van, elhelyezkedhet egy klubnál, ahol csak annyit keres, hogy el tud tengődni. Az persze bizakodásra adhat okot, hogy az új kormány szándékai szerint a sport stratégiai ágazat lesz, de egyik pillanatról a másikra nem lehet mindent megváltoztatni. Mindenesetre a legfontosabb feladat, kapcsolódva a pekingi kifakadásomhoz, az edzők helyzetének a rendezése lenne. Ha ugyanis nincsenek megfelelően képzett és motivált edzők az egyesületeknél, akkor nincs versenyző és szakosztály se, és eredmények sem lesznek.
– Peking után hogyan viselte az erős kritikákat? A napokban elhunyt Móna István volt az, aki annak idején minden követ megmozgatott, hogy Olaszországból hazacsábítsa a Honvédhoz edzősködni. Az olimpia után azonban több fórumon is elmondta, hogy szerinte Kulcsár Győző változatlanul kiváló edző, de szövetségi kapitánynak alkalmatlan, és ez kibékíthetetlen ellentéthez vezetett.
– Nehéz erről beszélnem, és amikor szegény Pista még élt, akkor is elzárkóztam mindenféle nyilatkozattól, hogy reagáljak a véleményére. Most pedig végképp nem lenne etikus. Ő ugyan kiállt a nyilvánosság elé, én azonban mindig úgy gondoltam, hogy ez a kettőnk dolga. Csak azt mondhatom, nagyon sajnálom, hogy így alakult.
– Kovács Ivánnal, aki az olimpia után visszavonult, a sportnapilap hasábjain váltott pengét arról, megfelelő volt-e a Pekingben ötödik helyen zárt csapat felkészülése.
– Maradjunk annyiban, hogy nem egyezett a véleményünk. Iván gondolt, amit gondolt, én nem úgy gondoltam.
– Nagy Tímea története nem illeszkedik a sorba, de mintha láthatatlanul itt is elpattant volna egy húr. Pedig Athénban még együtt örültek az aranyéremnek.
– Miután Pekingbe már nem sikerült kijutnia, Titi eldöntötte, hogy a család miatt háttérbe szorítja a vívást. Tavaly decemberben aztán az egyik napról a másikra jelentkezett nálam, hogy másfél év után szeretne újra versenyezni. Bejelentette, hogy elindul az ob-n, mert a Honvéd megkérte, segítsen a csapatnak. Egyúttal megköszönte az eddigi közös munkát és közölte, hogy a régi-új mesterével, Udvarhelyi Gáborral dolgozik tovább. Márciusban a tauberbischofsheimi Világkupán bronzérmes lett, két héttel később azonban úgy döntött, mégsem folytatja a versenyzést. Ennyi a történet.
– Azon a decemberi ob-n a második helyen végzett, utána megnyert két hazai válogatót, és ebből úgy tűnt, komolyan gondolja a visszatérést. Viszont ön már a jövő csapatát építi.
– Ezt nem is rejtettem véka alá. A maiak hiába vannak messze Titi tudásától, a sok nagy csatát megélt versenyzőinkben már nem szabad gondolkodni. Csapatszinten jelentős eredményeket az utóbbi években nem is hoztak, és leblokkolják az utat a fiatalok előtt. Akik még nem elég jók, de a Rio de Janeiró-i olimpiára odaérhetnek.
– S mi lesz a férficsapattal, amely az elmúlt öt Európa-bajnokságon négy aranyat és egy ezüstöt szerzett, s tavaly második volt az antalyai vb-n? Most egyértelműen ez a társaság a magyar vívás élcsapata, de Imre Géza és Boczkó Gábor sem tinédzser már.
– Egyelőre nekik kell húzni a szekeret, és majd meglátjuk, meddig bírják. Közben itt is fel kell nevelni farkaskölyköket, akik harapdálják őket, hogy rohanjanak gyorsabban. Mert ha meg is üt a guta, addig nem férek a bőrömbe, amíg valahogy össze nem hozok egy olimpiai bajnok férfi párbajtőrcsapatot.
– Akkor ezek szerint ön is kitart a
2016-os játékokig?
– Ez a jó istentől és az egészségemtől függ. Majd meglátjuk. Lehet, hogy nem jön össze, de valamilyen célt mindig ki kell tűznie maga elé az embernek.
– Ha nem előre, hanem visszafelé megyünk az időben, jóval kisimultabbak lehetnek az arcvonásai. Négy olimpián vett részt, és olvastam, hogy az elsőről, az 1964-esről őrzi a legkellemesebb emlékeket. Holott egyéniben négy évvel később nyert.
– Így van, de az, hogy a tokiói csapatversenyben huszonnégy évesen elvertem az egész világot, valamennyi asszómat (összesen húszat – a szerk.) megnyertem, ami szerintem nagyobb produkció volt. Az az érzés, hogy jöhet bárki, nincs esélye ellenem, elmondhatatlan.
– Azért a mexikóvárosi egyéni aranyának is megvan a különlegessége.
– Nos, igen, 3-1-re vezettem a szovjet Krissz ellen, és ha nyerek, már olimpiai bajnok vagyok. De kikaptam, így hármas holtverseny állt elő. A ráadásban aztán már megnyertem mindkét asszómat, másodjára már Krissz sem fogott ki rajtam. A jó öreg Grisa ma is ott van minden világversenyen, s bár semmilyen idegen nyelven nem beszél, én meg egy szót se tudok oroszul, mégis órákon át elbeszélgetünk.
– Ha igaz, az 1968-as csapatdöntő után ő kérte, hogy a magyar együttest vigyék doppingvizsgálatra. A fáma szerint legfeljebb az alkoholszonda mutathatott volna ki valamit, de miután pár évvel korábban egy osztrák öttusázó részegen lövöldözött versenyen, és ezért eltiltották, meg is ijedhettek.
– A döntőben egyik társunknak nem ment a vívás, némi bátorságot akart meríteni, ezért ivott egy kevés tequilát. S ettől kezdve megtáltosodott a páston. A szovjetek azonban kifigyelték, és követelték, hogy a döntő után újból legyen ellenőrzés. Mert akkor előtte kellett pisilnünk. Csakhogy mi is láttuk, hogy az elvtársakat az asszójuk után a csapat doktornője rendre megitatja valamilyen löttyel, ami egyébként senkinek nem ízlett, mert rettenetes fejeket vágtak. Mégis muszáj volt lenyelniük. Mondtuk, rendben, legyen doppingvizsgálat, de mindkét csapatnak. Ezután már nem erőltették a szovjetek sem.
– A magyar párbajtőrcsapat Mexikóváros után még Münchenben is olimpiai bajnok lett, mindannyian sokra vitték, olyannyira, hogy még köztársasági elnököt is adtak a hazának.
– Lásd, mit produkál olykor az élet! Schmitt Pali olyan ember, aki mindenkivel szót tud érteni, nagy tudású, nyelveket beszél, van diplomáciai érzéke, Madridban és Bernben is volt nagykövet. Jól járt vele a nemzet. A Magyar Olimpiai Bizottság sorsa viszont aggaszt. Egyrészt nagy a csend, hogy valóban független, teljes hatáskörű lesz-e, miként arról szó volt. Az biztos, hogy az olaszoknál jól működik ez a rendszer. Másrészt kérdés, ki lesz az új elnök, de akárki, nehéz örökséget kell átvennie, mert Pali nagyon jól végezte a munkáját.