Titokzatos rovásírás

Imádjuk a rejtélyeket, és mint minden titok, a secrete litterarum, a betűk titka is izgat bennünket. A rovásírásnak is vannak hívei, akik azt szeretnék hinni, hogy annak múltja, története, kutatása csupa titok. Ami különben igaz.
Valamivel több, mint egy évtizede a somogyi Bodrog község határában egy honfoglalás kori vaskohó feltárása közben égetett agyagtárgyra bukkantak, amelyen a székely-magyar rovásírás négy írásjele található. Megfejtés is született: a kohó egyik fújtatójának fúvókadarabja lehet az agyagtárgy, a felirat értelme: fúnák, vagyis a fújni ige egyes szám első személyű, óhajtó módbeli formája. A lelet korát 900–950 közé teszik, és sokan a kettős honfoglalás elméletének cáfolhatatlan bizonyítékát látják benne. Vagyis hogy mi, magyarok legkésőbb 670 körül már itt voltunk a Kárpát-medencében, mert az avarok második nagy hulláma, a griffes-indásnak mondott népesség, melynek hatalmas tömegei 670 körül települtek a medencébe, magyarul beszéltek, tömegeik pedig megérték Árpád (második) honfoglalását.
Cikkek, tanulmányok, konferenciák sora foglalkozott 1999 és 2001 között a fúvókával és feliratával. Indulatok kavarogtak, megszólaltak remek szakemberek és otromba dilettánsok, fantáziátlan akadémikusok és ötletekben gazdag, „önjelölt hozzáértők” is. Leginkább a kettős honfoglalás kérdését, a székelység településtörténetét, a honfoglaló magyarság technikai tudását, pontosabban kohászati szakismereteit, valamint a magyarság íráshasználatának elterjedtségét illetően merült fel a lehetősége annak, hogy ez a darabka agyagtárgy különösen érdekes lehet. Például: ha nemcsak a fejedelmi udvartartás asztali étkészletén – vagyis a nagyszentmiklósi kincs edényein – találunk rovásírást, hanem a somogyi erdőségek mélyén meghúzódó vaskohó szerszámain is, akkor vajon nem állítható-e, hogy a korabeli Európához képest a magyarság körében igen elterjedtnek mondható volt az írás és olvasás? De meredekebb következtetések is születtek. Ha a fúvóka honfoglalás előtti – sőt 900 előtti, hiszen a mai Dunántúlt csak akkor vettük birtokba –, akkor feliratával a kettős honfoglalás elméletét támasztja alá, hiszen egy honfoglalás előtti, dunántúli magyar nyelvű közösség létéről árulkodik. De mi van akkor, ha a lelet nem a későbbi emlékekből ismert székely-magyar rovásírással mutatna közelebbi rokonságot, hanem a korábbi avar és hun írásemlékekkel? Akkor bizony a hun–avar–magyar kontinuitás (legalábbis szellemi, kulturális értelemben vett folytonosság) ékes bizonyítéka is lehetne. A vita szépen kígyózott. Felmerült, hogy a magyar honfoglalás előtt a későbbi Somogyban székelyek éltek (ahogy minden kétséget kizáróan a honfoglalás után valóban éltek Pozsony és a Fertő körül, de éltek a mai Őrségben és Baranyában is).
A vita további részletezése helyett nézzük inkább az értelmezés néhány lehetőségét.
Kezdjük azzal, hogy olyan kutatói vélemény is elhangzott, amely szerint nem is írásról, hanem körömlenyomattal való játszadozásról van szó. A feltárást vezető régész olvasata: Anyának, ami varázsige, fohász, könyörgés (ha a kemencét anyának becézték, akkor talán tréfás célzás) is lehetne. Csak néhány az egyéb megfejtési kísérletek közül: Anyónak, papa; egy másik: Lyónak (mai magyarul Jónak; Jó pedig a magyarok hajdani egy istene lehetett). Megint más megoldás: Hunszék népének. Vékony Gábor olvasata betűhíven: fonak (fújnék, fúnék értelemben). A konferenciára meg nem hívott, ezért kissé indignálódott Varga Géza szerint Vékony „hipotézise azért kavart indulatokat a hivatásos kutatók köreiben, mert magyar nyelvű olvasatot feltételezett, s finnugrista körökben ez súlyos illetlenségnek számít”. Varga Géza tömör összefoglalása szerint tehát könnyen lehet, hogy a „magyar ősvallás egyik emlékét tisztelhetjük ebben a fúvókatöredékben, melyet a munka megkezdésekor az Istenhez (Jóhoz) fohászkodó, néki áldozó táltos-kohász hagyhatott ránk”. Az életrajza szerint geológiai és számítástechnikai, valamint magyarságtudományi képesítéssel rendelkező, magát írástörténésznek valló szerző végső következtetése pedig nem kevesebb, mint hogy a „hunok és az avarok használták a magyar nyelvet és a székely rovásírást – s a kettős vagy hármas honfoglalás tény, a bodrog-alsóbűi lelet csak egy közbülső láncszeme a hun-székely íráshasználatnak”.
Ezt a marakodást látva még abban is feltámad a kíváncsiság, akit különben sosem érdekelt volna a téma. Tagadhatatlan, hogy miként őstörténetünk egyéb kérdései, úgy a székely-magyar rovásírás is régóta kelt indulatokat. Sebestyén Gyula néprajzkutató és irodalomtörténész (1864–1946) például „a székely betűrovás némely meghibbant elméjű rajongóját”, „beteges szertelenséget”, „hóbortos eredményeket”, „minden alapot nélkülöző badarságokat”, a „régi krónikák kézről kézre adott fogyatékos állításait”, sőt egyenesen „elborult elméjű” embereket emleget tanulmányaiban. Kemény szavaival természetesen a rovásírásról korábban tudósító régi krónikásokat és saját korának délibábos nyelvészeit ostorozza.
Sebestyén komoly tudós, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Magyar Néprajzi Társaság főtitkára, a Helsinki Finnugor Társaság külső tagja, az Ethnographia szerkesztője és a székely-magyar rovásírás egyik legelső és legelszántabb kutatója volt. 1909-ben adta ki Rovás és rovásírás című munkáját, majd 1915-ben a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából készítette A magyar rovásírás hiteles emlékei című művét, amelyben igen szigorúan határozta meg a hitelesség követelményeit. Utóbbi már csak a kor hamisítási botrányai miatt is elvárható volt. Talán éppen ezért hihetünk neki. Hiszen nem egykönnyen hagyja magát félrevezetni. Telegdi János 1598-ban megjelent rovásírástankönyvéről sem hajlandó áradozni: „Pár lapra terjedő sovány művecske, amelyben az eltorzult kincsek törmelékei már nagyon fogyatékos írástörténeti tájékozottsággal vannak hozzáférhetővé téve. […] Még fogyatékosabb az ismeret, midőn a hangugratások, összerovások és szótagjegyek rendszerét kéne megmagyarázni.” Ugyanakkor ő az, aki Telegdi Rudimentáját latinból magyarra fordítja és megjelenteti. Ugyancsak ő az, aki a legterjedelmesebb rovásemlékünket, a Bolognába került Árpád-kori botnaptárat elsőként vizsgálja tüzetesen és írja le. Gyanakszik, mindent háromszor megvizsgál, de ha biztos a dolgában, nem habozik, levonja a megfelelő következtetést, így ír: „A magyar rovásírás a birtokában lévő ősiség jogán megkezdte a középtenger-melléki írásrendszer nagy és fényes családjában való elhelyezkedést.”
Egy mai tudós, Sándor Klára szerint a székely-magyar rovásírás kutatásának legvirágzóbb időszaka 1945-ben zárult le. A „székely rovásírás – állítja a kilencvenes évek derekán a Szegedi Egyetem nyelvtörténésze – a magyarországi tudományos köztudatban ismeretlen vagy csak nagyon felületesen ismert”. Rajongó fűtöttség nélkül, a kutató szenvtelenségével teszi hozzá, hogy „mindaddig, amíg az írástörténet és a nyelvtörténet nem fordít kellő figyelmet a székely rovásírás emlékeire, nem várható, hogy az művelődéstörténeti szempontból az őt megillető helyre kerüljön”. Az altajisztikával, turkológiával is foglalkozó kutató az indulatok eredetére is rámutat akkor, amikor kifejti, hogy a székely-magyar rovásírás használatához mára egy „csoportidentitást jelző szerep” is társult, melynek semmi köze a székelység identitásához, inkább egyfajta „erősen jobboldali nemzeti érzés kifejezőjévé vált”. Kicsit sommásnak érzem a megállapítást, de azért tagadhatatlan, hogy igazság van benne.
(Részlet egy készülő, hosszabb dolgozatból)