A Jáger Márti menyegzője című novella kibékülős jelenetéről nekem az jutott eszembe, hogy a magyar társadalom többsége menynyire vágyik valami kiegyezésfélére, és hogy egyre több irodalmi műben bukkan fel hasonló motívum.
– Örülök, ha ön ezt látja ebben a novellában. Egyetértek a gondolattal. Támogatom.
– Van valami hrabali íze is az ön svábos-tótos vidéki novelláinak.
– Ezt is vállalom. Még az angolok építették Bánhidán, ahol nagyszüleim éltek és ahonnan apám is származik, a ma már rozsdásodó, elhagyatott erőművet és az erőmű mellé a telepet, rendezett családi házaival, ápolt kertjeivel. A két világ kontrasztja az egyik alapélményem. Az ipar világa, amely proletárrá tette a szorgalmas, igyekvő sváb és tót parasztokat, és ők mégis próbáltak megmaradni saját maguknak. Bezárkóztak a családba, a kis közösségekbe. Ugyanakkor mai szemmel nézve az is elmondható róluk, hogy a nagyapák, apák generációja csak előre nézett, hátra nem, nem tartotta megőrzésre méltónak a múltat.
– Ezért olyan az új kötet első fejezete (öt novella), mintha lélekszakadva próbálná legalább egy-egy történettel megmenteni az ön születése előtti évtizedeket ízekkel, szagokkal, hangulatokkal, fotókkal, bármivel, amivel lehet?
– Elmentem egészen az első sváb telepesekig, akikkel Mária Terézia idején az új élet kezdődött Magyarországon, mert valóban azt éreztem, hogy széthullhat, elveszhet az identitásom, ha elveszik a múltam. De ez nem önterápiás kötet. Inkább közüggyé igyekszem tenni az arra érdemes magánügyeket. Egyébként az előző, Allegro Barbaro című kötetben is szerepel 1974-ben játszódó kisregény, amely a kádári Magyarország és a nyugati kapitalizmus kontrasztjára épül. Volt is, aki óvott az ilyen vállalkozásoktól, mivel én még nem éltem 1974-ben, viszont az olvasók közül sokan már igen.
– Én viszont gyakran felteszem a kérdést, vajon mit érthet a Kádár-korból az, aki akkor még nem élt, vagy kicsi gyerek volt. Hogy tudja azt felfogni, hogy mi akkor anyagilag biztonságban voltunk, de bármi áron szabadulni akartunk a rendszertől? És nem voltunk bolondok.
– Én csak hatéves voltam a rendszerváltáskor, de az nem igaz, hogy semmire sem emlékszem. A kilencvenes években pedig, sőt még ma is, bőven megvan a Kádár-kor tárgyi világa, a borzalmas műanyagok, a gyáripari szörnyek, a tempók, a stílus.
– És úgy látom, a tehetetlenség, az unalom, a „sorsomat a rozsda marja” életérzés is.
– A mostani fiatalok sorsát is a rozsda marja, csak más okokból. Olyan borzalmas méretű a létbizonytalanság, olyan apróságokon el lehet csúszni, és akár az utcára kerülni, vagy éhen halni, hogy nagyon sok fiatalnak a létfenntartás viszi el a legtöbb energiáját, és nem tud a tehetségével foglalkozni. A szülők generációja nem rendelkezik kellő érzelmi intelligenciával, és ezért nem tud segíteni a gyerekeinek abban, hogyan igazodjanak el a világban, mit kezdjenek az életükkel. A rossz emlékek, a rossz praxisok öröklődnek generációkon át, és nincs belőlük kitörés. Rengeteget dolgozik mindenki, nem is csinálnak mást a magyarok, csak dolgoznak, mint az állat. Én nem hiszem, hogy az ember erre való. Lassítani kell, meg kell állni, körülnézni, mi az, ami már megvan, és már építeni lehet rá, és mi hiányzik. Be kell fejezni a rövid távú tervezést, nem érdemes kizsigerelni az embereket a munkahelyeken, mert később az ilyesmi visszaüt.
– A novellákhoz visszatérve több dzsesszalapú történet is szerepel mindkét kötetében. Egyszerűen önnél a zeneiség egészen mást, sajátos szerkezetet, és nem nyelvi hangzást jelent, mint például Babitsnál vagy Kosztolányinál.
– Örülök, ha ez észrevehető, mert ez volt a szándékom. Zenész családban születtem, a szüleim idei nyugdíjazásukig, nővérem a mai napig a Győri Filharmonikusoknál játszik, ezzel is összefügg a történetekben a zene szerepe. Másrészt nem szeretném olyan kényszerrel mesélni a történeteimet, mint több, általam egyébként nagyra tartott prózaíró. Ezért kerülöm a párbeszédeket, az olyan fordulatokat, hogy gondolatjel, és utána: suttogta az idős ember. Másképp akarom kifejezni magam, hagyom, hogy a szövegrészek tektonikus mozgásokat végezzenek. Hagyom, hogy a dzsessz logikája rendezze el a novellát.
– A kortárs magyar szépirodalom az elmúlt húsz évben adós maradt az olyan ideálok teremtésével, mint amilyen a maga korában például Jókai Timár Mihálya lehetett. Az ön írásaiban két ideálra is bukkantam: ifj. Stróbl borosgazda-remetére és Verőre, a zseniális dobosra.
– Egyikük sem élő alak, viszont mindkettőbe beleírtam saját magamat is, azt, hogy milyen szeretnék, és milyen nem szeretnék lenni. Ifj. Stróbl nehéz időkben is tudott minőségi és boldog életet élni, de az ő elszigeteltsége számomra nem vonzó. Verő tehetségét csodálom, de a magánéletét, amelyben erejét, önállóságát vesztett férfi egy zsarnoki feleség mellett, senkinek nem kívánom.
– Önnek saját blogja van, interjúkkal, visszhangokkal, sőt egy animációs prózaklipje is, mely a youtube-on terjed, maga szervezte a Holdudvarban a könyvbemutatót…
– Nem akarom rátukmálni magam senkire, de hát nincs, aki mindezt megtegye manapság a szerző helyett, márpedig láthatóvá kell válni. Elsősorban a kiadók, folyóiratok közszolgálati feladata lenne, hogy az olvasóhoz eljuttassák a megjelenő könyveket és a kapcsolódó információkat, és hogy közösséget szervezzenek olvasókból, szerzőkből, ám sajnos kapacitásaik ezt nem teszik lehetővé. Egyáltalán, hogy az interneten elérhető legyen az irodalmi folyóiratok tartalma. Sok szerkesztővel találkoztam, akik tisztában vannak ezzel, de olyan kevés pénzből gazdálkodnak a szerkesztőségek, hogy még ezeket az alapfunkciókat sem, vagy csak alig tudják ellátni.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
