Ugatgat a kutya

Vannak még titkok a magyar nyelvtanban? Évekkel ezelőtt a hévízi Udvardy Éva hívta fel a figyelmemet a kettőzött gyakorító képzőkre. Példái ezek voltak: látogatgat, beszélgetget. Bevallom, elsőre nem hittem neki, azt gondoltam, hogy valami egyéni, esetleg családi sajátosság. Az ember képes azt hinni, hogy amit saját fülével nem hall, az nem is létezik. Más kérdés, hogy sokszor azt sem hisszük el, amit hallunk…
A kutató nyelvésznek mindennapi öröme az élő nyelvhasználat. Az évekkel ezelőtt föltett kérdés ott munkált bennem, s egyszer csak azt hallottam baráti körben: nézegetget. („Mit nézegetgeted azt a nőt?”) Hoppá, ezek szerint mégis van képzőkettőzés a magyarban? De hiszen ilyen jelenségről a magyar nyelvtan, illetve annak alkotói nem tudnak. Nem mondhatok olyat, hogy kering – keringing, álmodoz – álmo-dozoz, dolgozhat – dolgozozhat, városnyi – városnyinyi stb. Ritkán, de mondunk ugyan effélét: Dunakesziben lakom, dunakeszi (dunakeszii) lakos vagyok. Bár ez esetben szóban-írásban elég lenne egyetlen i, mégis úgy érezzük, az első i a szótő része, a valahová való tartozást kifejező -i képző pedig kiteendő: Tehát budapesti vagyok, és budakeszii vagyok. A jelenséget ii-zésnek neveztük; fura, de érthető.
Vagyis elvben előfordul képzőkettőzés a magyarban. De mégis honnan eredhet a nézegetget, beszélgetget? „Véletlenül” nyelvtörténeti, nyelvjárási adatokra is bukkantam ezzel kapcsolatban. Szeder Fábián 1819-ben írta A palóczokról szóló tanulmányában: létezik a hagyigálál kettős gyakorító ige, hagyigál + -ál = hagyigálál. A jelenség tehát igen régi lehet. Mostani példáink első említését Balassa József és Simonyi Zsigmond Magyar hangtan és alaktan (1895) című munkájában találtam meg. Két adat is van a gyakorító igékhez járuló újabb -gat, -get képzőre: szaggatgat, ugatgat (418. oldal). Valamint szó van arról is, hogy gyakorító képzős igéhez újabb, más gyakorító képző is járulhat (alakilag mások, jelentésben hasonlók): tördelget, lépdelget, járkálgat. Ezek azonban jóval természetesebbnek hatnak (ma is használjuk őket), mert a két gyakorító képző közül az egyik már elhalványult, s a beszélőnek föl sem tűnik, hogy ismétel. A kicsinyítő képzőket is szinte vég nélkül halmozhatjuk: any-u, anyu-ci, anyuci-ka, anyuci-kácska (ez utóbbi kicsit erőltetett, csak nagyon nagy adag fagyi reményében mondja a gyerek).
A gyermek említése nem véletlen. Nyelvében olyan nyelvi formákat tapasztalunk, amilyeneket a felnőttek nem használnak. Nemcsak hallja, eltanulja a nyelvet, hanem szüntelenül próbálgatja is a határait. Például jóval többet ismétel, ismételget, talán ismételgetget, ikerszavakat alkot, továbbképez… Az ismétlés az egyik legősibb nyelvkeletkeztető eljárás. Szerintem már százezer évvel ezelőtt is ez történt: az ősasszony formált egy hangot, a társa ezt utánozta, ismételte. Azután megállapodtak abban, hogy ez a hang azt jelenti: „jó”. A gyermekük pedig már készen kapta tőlük.
Tehát a régi magyar nyelvben, nyelvjárásokban és olykor a mai családi nyelvhasználatban felbukkanó gyakorító képzős kettőzések ősi ismételgető, játékos tanulási ösztönnek a megnyilvánulásai. És egyáltalán nem idegen eljárás, mert egy toldalékokkal gazdagon élő nyelvben a képzők halmozása természetes; az azonos képzőké ritka, furcsa, de indokolható.
S hogy a nézegetget és a budakeszii példát megtoldjam: néhány éve volt egy szerintem kezdetű és -s képzős szavakat felsoroló reklám. (Szerintem autós… szerintem filmes.) Ennek világhálós továbbköltésében lehetett olvasni ilyes formákat: terepjáró tulajdonosos, sőt udvarlósos. Furcsa képzések, az egyszer biztos! De furcsasága ennek is megmagyarázható. Az első -s képzős forma már főnévvé vált (vagy válhat): tulajdonos, udvarlós. Ha főnév, akkor „nyilván” tovább képezhető melléknévvé: tulajdonosos, udvarlósos. Ez utóbbi esetek persze a mai nyelvi humor körébe tartoznak, de nem mondanak ellent a magyar nyelvi logikának.
Vannak még titkok, felfedezetlen területek a magyar nyelvtanban! Ezért lenne jó, szép és hasznos, ha a nyelvtanórákat tanáraink nemcsak „megtartogatnák”, hanem megtartanák, diákjaink pedig nemcsak tanulgatnának, esetleg „tanulgatgatnának”, hanem megtanulnák, hogy az anyanyelv felfedezéséhez alapkategóriákon át vezet az út, de utána megnyílik egy csodálatos világ: a felfedezés, a megismerés, a rendszerezés világa… És ez voltaképpen a történelmünk, a kultúránk, a kapcsolataink, előrejutásunk és szellemi gazdagodásunk világa!