Ütközőzónák

1.
Amikor 2006. januárban néhány nyelvész megnyitotta 12 millió forintból a Magyar Nyelvi Szolgáltató Irodát (Manyszi), nagy volt a szakmai zaj. A pénzt a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Édes anyanyelvünk pályázatán nyerték, amelynek célja a hivatalos és más közérdekű iratok nyelvezetének egyszerűsítését segítő szolgáltatás elindítása volt. A minisztérium, igen helyesen, ahhoz kívánt segítséget nyújtani, hogy a polgárok elé kerülő szerződések, tájékoztatók, határozatok és végzések közérthető és pontos magyar nyelven legyenek megírva. Mivel erre nem minden hivatalnok képes, a polgárnak viszont joga van két egyetemi diploma nélkül is eredményesen intézni az ügyeit, a Manyszi „fordítóirodai” szolgáltatásra vállalkozott: magyarról magyarra, vagyis hivatalosról közérthetőre áttenni a szövegeket. Az iroda ma is működik, vállalkozási tevékenysége mellett ingyenes telefonos nyelvi gyorssegélyszolgálatot működtet, pótolva a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében nemrég megszüntetett nyelvi tanácsadást.
A Manyszi angol mintára, az 1979-ben alakult Plain English Campaign nyomán jött létre. E mozgalom szerint gyakran érdekek fűződnek ahhoz, hogy egy szöveget ne értsenek meg az olvasói. Ez ellen harcolni a demokrácia szolgálatát is jelenti. Ugyanakkor kimutatásaik szerint üzleti partnereik – a British Telecom, a General Electric vagy a Royal Mail – dollárszázezreket takarítottak meg azzal, hogy segítségükkel használati utasításokat, gyakorlati útmutatókat, szerződéseket írtak át, rövidítettek le. Elmondható ez legnagyobb megrendelőjükről, a brit kormányzatról is.

2.
A reklámnyelvi törvény, mely előírta a gazdasági reklámok, az üzletfeliratok és egyes közérdekű közlemények magyar nyelvű közzétételét is, 2002. február közepén lépett hatályba. Akkor is nagy volt a zaj, mára ebből sem maradt semmi. A vállalkozók lobbiztak, mert pénzbe került a cégér átfestése (ki sem fér magyarul is!), a reklámok magyarítása, a liberális nyelvészek pedig a törvény szó ellen tiltakoztak. Rossz hangzású, rossz emlékeket idéz, mondták, s aláírásokat gyűjtöttek ellene. Néhány év elteltével kiderült, hogy mivel egy törvény annyit ér, amennyit betartatnak belőle, ez bizony nem ér fabatkát sem. A jegyzők, akiknek figyelniük kellene a „törvénysértésekre”, úgy érzik, nem az ő dolguk megítélni, melyik szó honosodott meg és melyik nem, mi maradhat, és mit kell egy bolt portálja felett lefordítani. Miközben a demokrácia szolgálata lehetne tehát az is, hogy ne csak a hivatalos levelek, hanem a reklámok és a boltok feletti feliratok megértéséért is küzdjünk, ez ma senkit nem érdekel. Igaz, józan ember nem megy be olyan üzletbe, amelyikről nem tudja, mit árul.

3.
A magyar közoktatásban szinte megszűnt a nyelvtan tanítása. Nem a tantervből került ki, hanem a tanárok „tüntették el”. A magyar szakosok többsége ugyanis, miközben szívesen tanítja az irodalomtörténetet, maga sem nagyon érti a nyelvtant. Vagy ha érti is, nem szereti. Másrészt az irodalomórák száma épphogy elegendő a tananyag „ledarálására”, így nyelvtanóra helyett jó esetben irodalom, rossz esetben videózás van. A szakemberek szerint alapvető nyelvtani ismeretek nélkül felesleges idegennyelv-tanulásba fogni, mert legfeljebb a Jingle Bellsig juthatunk, igaz, ezzel az ígérettel lehet becsábítani a gyerekeket, pontosabban a szüleiket az óvodákba. Az eredmény pedig jól mérhető az iskolai idegennyelv-tanítás alacsony hatékonyságán.
A probléma gyökere, hogy a nyelvészet mint tudomány gyakorlatilag elszakadt a nyelvtől. Humán tudományként a szigorú szabályokkal körülvett reáliák babérjaira tör, majmolja az angolszász nyelvészeti mintákat, közben elfeledkezik arról, hogy a vizsgálat tárgya, a magyar nyelv nem tuszkolható be azok mintadobozaiba. Mindennek következtében olyan dolgozatok születnek, amelyek kizárólag szakmai olvasmányok, és azt a képzetet keltik, hogy a nyelvészet, melynek mindennapi közegében élünk, valamiféle obskúrus tudomány, és nincs köze hozzánk, nyelvhasználókhoz. Van egy magyar nyelv mint a vizsgálat tárgya, mint tudományos alapanyag, és egy másik, amelyiket anyánktól tanultunk. A kettő kapcsolódási pontjai azonban nem látszanak.

4.
A nyelvművelés nem tudomány. A szakember a maga ízlése, nyelvérzéke, kultúrája, nem utolsósorban a tudása szerint mond véleményt arról, hogy egy-egy nyelvi fordulat, jelenség használata ajánlott-e vagy inkább kerülendő. A nyelvművelésnek jelentős irodalma van kézikönyvek, szógyűjtemények formájában, ugyanakkor komoly ellentábora is kialakult. Pedig ha nem lenne a nyelvésztársadalmon belül ilyen mély az ellentét vagy inkább ellenérdekeltség (ellenszenv), mely szakmai viták leple alatt szokott megtestesülni, valószínűleg sikerülne találkozási pontokat találni. Figyelni lehetne arra az unos-untig ismételt tényre, hogy a Magyar Tudományos Akadémia megalakulását Széchenyi István egyévi, hatvanezer forintos jövedelméből a „nemzetiség és nyelv erősítése, terjesztése és pallérozása szent céljára” támogatta, 1842 novemberében akadémiai megnyitóbeszédében pedig kimondottan a nyelvművelésre helyezte a hangsúlyt, mivel ebben látta a magyar nyelv megőrzésének és művelésének zálogát.
Aligha avultak el Széchenyi gondolatai, ezt bizonyítja, hogy sokan aggódnak ma is a magyar nyelv jövőjéért. Vannak, akik nyelvromlásról, -korcsosulásról beszélnek, mások szerint nincs baj, a nyelv csak változik, igaz, sokkal gyorsabban, mint a korábbi évszázadokban. Csillapítani igyekeznek a nyelvművelők, nyelvápolók is az aggodalmakat, s maguk a tanácsadás helyett inkább az új jelenségek összegyűjtését, elemzését, értékelését végzik. Bizonyíték erre a Balázs Géza vezette Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport munkássága (a Manyszi a kutatócsoport egyik háttérintézménye) és kiadványainak sora. A legutóbbi, a Jelentés a magyar nyelvről (2006– 2010) – szerkesztője Balázs Géza – egyrészt tanulmánykötet, másrészt új szavak, kifejezések lexikona. Az írások a nyelvi jelenségek széles körét érintik, a magyar hangzó nyelv változásától kezdve az újabban feltűnt és elterjedt idegen nyelvi tükörfordításokon át az idegen szavak magyarításának kísérletéig, illetve a helyesírási szabályzat megújításának dilemmáiig. Türelmes, okos írások, amelyek épp azt bizonyítják, hogy a nyelvvel való foglalatosság a felfedezés, a ráismerés örömforrása is lehet. Az kell hogy legyen mindazoknak, akik nemcsak használják, hanem szeretik is az anyanyelvüket. Akiknek fontos, hogy gondolataikat a lehető legpontosabban fogalmazzák meg. Hisz ez az alapja annak, hogy a párbeszéd ne legyen félreértések és ebből adódóan konfliktusok sorozata.

5.
Két másik újabb keletű kiadványa is van a Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoportnak. Az egyik az Európai nyelvművelés című, és bizonyítéka annak, hogy az anyanyelv ápolása, karbantartása nem valamiféle magyar „betegség”, ahogyan azt némelyek hirdetni szeretik, hanem nemzetközi jelenség. A tanulmánykötetben a nemzeti nyelvstratégiák, nyelvpolitikai intézkedések számtalan formájáról olvashatunk történelmi áttekintésben az angoltól a dánon, finnen, észten, fehéroroszon, izlandin, katalánon át a lengyelig, finnig, norvégig, oroszig, spanyolig, de mindezzel csak ízelítőt adtunk a listáról, nem teljes képet. Felhívjuk a nyelvápolás, nyelvvédés ellen ágálók figyelmét a francia stratégiával foglalkozó fejezetre, amelyből kiderül, hogy a francia minisztériumokban 1971 óta működnek terminológiai bizottságok, amelyek az idegen, elsősorban angol szakszavak francia megfelelővel való helyettesítésén és terjesztésén munkálkodnak – igen szép sikerrel. Továbbá a kilencvenes években készült felmérés szerint a multikulturális és soknemzetiségű Franciaország lakosságának 97 százaléka ragaszkodik anyanyelvéhez, 78 százaléka pedig támogatja Európa nyelvi sokszínűségét, szemben az angol általános terjedésével. Egyszóval nem tekintik erőszakos beavatkozásnak a francia nyelv védelmét szolgáló törvényüket.
A másik tanulmánykötet is rendkívül érdekes kulturális munka, címe: az Európai helyesírások. Nálunk e tárgy körül is viták folynak, főként mert az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága hat éve kezdett neki a valóban megújításra, korszerűsítésre szoruló, 1984-ben 11. kiadásban megjelent helyesírási szabályzat átdolgozásának, s a tervezetet többen túl óvatosnak tartják. Miközben e vitában a felek egyetértenek abban, hogy bizonyos szabályokon egyszerűsíteni kell, a reformon dolgozó nyelvészek végül oda jutottak, hogy a túl nagy változtatások túl nagy kiadással is járnának. (Gondoljunk csak arra, hogy például a tankönyveket az új szabályzathoz kellene igazítani!) Nem lehet említés nélkül hagyni azt a tényt sem, hogy az akadémiai helyesírási szótár mellett már létezik egy „alternatív” kiadvány is, az Osiris Helyesírás, mely nem mindenben fogadja el az érvényben lévő szabályzatot. Mondhatjuk, hogy ezzel összezavarja a nyelvhasználót, de tekinthetünk rá úgy is, mint amelyik megold akut, az akadémiai szabályzat által meg nem oldott problémákat.
Az idő megy, és nem a nyelvészeknek dolgozik. Hogy e csatákból milyen állapotban kerül ki a magyar nyelv, s milyen jövő, milyen kulturális szerep vár rá, arról inkább csak sejtések vannak. Elég rosszak.