A betegség mint politikusi erény

Úgy tűnik, hogy a 21. század elejére a diktatúrákban vagy a kevésbé demokratikus államokban is találtak megoldást arra, ha vezetőjük váratlanul meghal vagy hosszabb-rövidebb időre elveszti cselekvőképességét. A nyugati típusú demokráciában hasonló esetben az alkotmányok rendelkeznek az állam- és kormányfők helyettesítéséről.
A politikusok is emberek, és a betegségek vagy balesetek velük sem kivételeznek. Májusban műtötték meg a spanyol királyság fejét, I. János Károly királyt, és akárcsak latin-amerikai kollégáiét, az ő népszerűségét is növelte váratlan betegsége és gyors felgyógyulása. A szomszédos portugál államban 1996-ban állt elő hasonló helyzet, amikor a szocialista államfőnek, Jorge Sampaiónak szívműtétnek kellett alávetnie magát. Minden további nélkül ideiglenesen átadta jogköreit a parlament elnökének, a szintén szocialista António de Almeida Santosnak. Minden úgy történt, ahogy előírja a két ország alkotmányának megfelelő passzusa. A legfrissebb példa a dél-amerikai Paraguay elnökéé, Fernando Lugóé, akit egy éven belül már másodszor kellett megműteni – Brazíliában –, ennek ellenére nem adta át másnak tisztségét. Az október eleji brazil elnökválasztások legesélyesebb jelöltje, Dilma Rousseff is kamatoztatta betegségét: nemcsak felgyógyult nyirokmirigyrákjából, hanem szinte már meg is nyerte a választásokat. Az izraeli kormányfő, Ariel Saron még 2005 végén kapott szívinfarktust, majd nem sokkal később két agyvérzést. Azóta öntudatlan állapotban fekszik a kórházban, és mesterséges kómában tartják. De az izraeli belpolitikai élet nélküle is zavartalanul zajlik tovább.
Az olvasók nyilván emlékeznek a kubai Fidel Castro hat évvel ezelőtti látványos elesésére: a már akkor sem fiatal diktátor eltörte a bal térdét és a jobb könyökéts. Csaknem két évvel később a már 84 éves Fidel Castrót, valószínűleg gyomorvérzése miatt, 2006. július 27-én és utána is többször meg kellett műteni, és a világ – akárcsak a kubai lakosság – azt hitte, hogy vége a rendszernek, ha Castro kidől a sorból akár csak egy napra is. Az állam- és kormányfői, valamint pártfőtitkári tisztséget egy személyben betöltő Castro azonban már jó előre felkészült erre az eshetőségre. Az 1976-ban elfogadott kubai alkotmány értelmében zökkenőmentesen lezajlott az ideiglenesen hatalom átruházása az akkor 75 éves Raúlra. A Castro fivérek előtte azért szorgalmasan tanulmányozták azon kevésbé demokratikus államokat, ahol egy-egy család át tudta vagy át fogja menteni hatalmát utódaira – Szíriát, Észak-Koreát, illetve Líbiát. A Comandante állapota évekig foglalkoztatta a világsajtót, és főleg az „északi szomszédban”, az Egyesült Államokban remélték, hogy a természet végül majd az ő kezükre játszik. De a hatalom három pillére: a hadsereg, a titkosszolgálat és a pártapparátus eredményesen „helyettesítette” a kommunista vezért. Fidel azóta visszatért, de már korántsem a régi, mert az elemzők azonnal felfigyeltek két körülményre. A múlt héten már nem szabadon beszélt, hanem papírból olvasta beszédét, és ezúttal nem órákig, mint fénykorában: csak 45 percig szólt hallgatóságához.
Legutóbb a legnagyobb olajlelőhelyekkel rendelkező nyugat-afrikai Nigériában támadt hatalmi űr az elnök betegsége, majd halála miatt. Az egyenlítői-guineai Teodoro Obiang, a közép-afrikai térség egyik olajdiktatúrájának vezetője valószínűleg nagyobb sikerrel jár: minden jel arra utal, hogy az elnök fia, „Teodorito” fogja követni apját az elnöki tisztségben.