Időcsapda

Százötven évvel azután, hogy Orbán Balázs és társa végigfényképezte a Székelyföldet, egy marosvásárhelyi fotóművész újra elkattintotta a masináját ugyanazokon a pontokon. A kísérlet nem meglepő, de szívszorító eredménnyel járt: pusztuló magyar emlékek kerültek a lencse elé, és gyönyörű falvak, amelyekben néhol csak az változott, hogy a szalmatetőt időközben cserépre cserélték, és parabolaantennák kerültek a házakra.

Futballpályányi réten keressük azt a pontot, ahonnan a „legnagyobb székely”, Orbán Balázs fényképezhette az aranyosgerendi református templomot és kastélyt 146 esztendővel ezelőtt, s az elénk táruló látvány látszólag nem sokban különbözik az akkori képtől. Ha azonban jobban odafigyelünk az Aranyos partján álló Kemény–Bánffy-kastély részleteire, látszik, hogy megette az idő vasfoga – alapos felújításra szorul az épület. A leglátványosabb változás mégis az eredeti kép látómezején kívül található: ha a kamera elindulna a templomtól balra, pár méteren belül a református hajléknál lényegesen nagyobb ortodox templomot találna. A félig kész új épület akkora, hogy a magyar templom minden gond nélkül beleférne. Az ebek harmincadjára bízott kastélyok a Székelyföld legfájdalmasabb emlékei – szinte alig van példa arra, hogy ma is a régi fényében pompázzon egy értékes épület.
A kamera lencséje előtt a mezőn gyönyörű lovat nyugtatgat a gazdája, egy gazdálkodó román ember. Lascau Nichifor nagy szeretettel beszél a kastély egykori tulajdonosairól, a Bánffyakról, akik most visszakapták ugyan az ingatlant, de pénzük nincs a felújításra. Az ötvenes években ugyanis elvette tőlük a román állam, és előbb a termelőszövetkezet használta, aztán cigányokat költöztettek be. Itt nincs probléma a románok és a magyarok között, mondja a nyugdíjas férfi, aki a kastély körüli területet megvásárolta a régi-új tulajdonostól. Aki dolgozik, annak nincs válság, válaszolja kérdésünkre, és elindul a juhaihoz, miközben a fia ütött-kopott kombájnt próbál életre lehelni, hogy learathassa a gabonát.
Filmes stábbal egy hétig jártunk keresztül-kasul Erdélyben fájdalmasan szép fotóalbummal a kezünkben. A Méry Ratio által nemrég kiadott Az idő fényképe érdekes kísérlet eredményeképpen jött létre: a száznyolcvan esztendővel ezelőtt született erdélyi polihisztor, Orbán Balázs monumentális munkája, a hatkötetes A Székelyföld leírása fényképeit fotózta újra egy marosvásárhelyi fotós. Annak idején Orbán szekérnyi felszereléssel hét évig járta a Székelyföldet és Torda környékét, hogy ő vagy fényképész kollégája, Veress Ferenc kollódiumos nedves eljárással üveglapra rögzítse a látnivalókat (és persze a füzetébe a tudományos igényességgel összegyűjtött néprajzi-szociográfiai információkat). Fekete Zsolt fotóművésznek öt nemzedékkel később, a digitális korban is közel tizenegy évbe tellett, amíg ezeket a fotókat meg tudta ismételni. Nem a helyszínek megtalálása volt a legnehezebb (bár ez sem volt mindig könnyű, hiszen több helyen szinte a felismerhetetlenségig megváltozott az épített környezet), hanem a gigantikus munka anyagi fedezetét összepályázgatni.
A szívfacsaró albumban egymás mellé tördelték a százötven éve készült képeket a maival, és a képpárt látva az olvasó óhatatlanul felteszi a kérdést: e tájak lakóiban vajon mi változott azóta, és mi maradt a régi? A filmeseket is ez a kérdés izgatta, ezért kerestek fel néhány helyszínt a könyvben megjelentek közül, és persze arra is módot kerítettek, hogy a „szegény bárónak” nevezett Orbán Balázst közelebbről megismerhessék. A székely nemesi család sarjaként született tudós különben a Székelyföld leírása előtt szintén hat kötetben írta meg kis-ázsiai úti élményeit Utazás Keleten című munkájában, és több ciklusban volt országgyűlési képviselő is. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjaként A székelyek származásáról és intézményeiről címmel tartott székfoglaló előadást.
Következő állomásunk Torockószentgyörgy, egy színmagyar falucska a jóval híresebb Torockó árnyékában. A falut övező dombokról lélegzetelállító kilátás nyílik a Székely-kőre – Orbán Balázs is ide kapaszkodott fel jókora felszerelésével annak idején. A kamera gyakorlatilag ugyanazt a képet mutatja, azzal a különbséggel, hogy a szalmatetőt időközben vörös cserépre cserélték, és a legtöbb házon parabolaantenna néz az ég felé. Vagyas Attila unitárius lelkészt beállítjuk ugyanabba a képbe, és arról kezd beszélni a kamerának, hogy azóta valóban nem sok minden változott: a százötven esztendő alatt talán ha tíz új ház épült, de legalább a nyolcszázas évek közepén kitört tűzvész után felhúzott piros téglás, vagyis vakolatlan házakat sikerült befejezni. A fiatal pap szomorúan mondja, hogy sokkal többet temetnek, mint keresztelnek: idén eddig csak kétszer kellet keresztvíz alá tartani gyermeket, és azokat is Magyarországról hozták haza szüleik a nagy eseményre.
Az albumban vannak sikertörténetek és olyan települések is, ahol azóta csak rombolt az idő. Az előzőre jó példa a parajdi sóakna: technológiai váltás történt, a nyílt színi fejtést mélyművelésű bányák váltották fel, megsokszorozva a kitermelést. A település azóta prosperál a sóbánya felhagyott tárnáiban kialakított asztmáskezelő központból, amelyet évente közel félmillió beteg és turista keres fel, miközben a tőle alig kétórányi autóútra fekvő Borszéken a Monarchia alatt virágzó fürdőtelep szinte teljesen az enyészeté lett (a fürdővároska jelenéről a közeljövőben olvashatnak riportot a Magazinban). A helyszíneket bejárva érdekes tapasztalat, hogy most mintha jóval több erdő és növényzet lenne, mint amikor a legnagyobb székely fényképezett – az ember pedig azt gondolná, manapság sokkal jobban leraboljuk a természetet, mint százötven esztendővel ezelőtt. Persze az is lehet, hogy az akkori fotózási eljárások és a fekete-fehér kép miatt tűnik így, és az egész csak optikai csalódás.
Székelyudvarhelyen, a Jézus szíve kápolna előtt a fotóst, Fekete Zsoltot állítottuk be a régi kép keretébe. A negyvenhárom éves erdélyi szakember a nagy munka során szerzett szellemi élményeiről is beszél. A képek nagy részét síkfilmre fényképezte, és a nehéz felszereléssel az Almási-barlang felé tartva hétszer is combig kellett gázolnia a patakban a Vargyas-szoros kanyargó ösvényén. Nehezen találta meg a pontot, ahol a régi fotós állhatott, és ahogy dolgozni kezdett, beleborzongott a mai valóság és a régi fénykép közötti hasonlóságba. A munka végeztével azon gondolkodott, mennyire jólesne neki, ha nem is az öreg Isten, de legalább Orbán Balázs a vállára tenné a kezét, és megszólítaná: „Szervusz, Zsolti, nyugodj meg, gyere, faljunk valamit, van a zsebemben még egy kis szalámi, kenyér, hagyma, só, mire iszunk a patakból, tükrében csillogni fog az újhold a vacsoracsillaggal.”
A munka után jó néhány nappal találta meg idősebb Dániel Gábor emlékezését Orbán Balázs almási napjairól. Ebben a szerző így fogalmaz: „Midőn a Székelyföldről írt nagy munkája előkészítésével foglalkozott, pár napot velem töltött Vargyason. Nálunk több ismerőseink voltak, nők és férfiak, kik azon szándékkal jöttek, hogy együtt az Almási-barlanghoz kirándulást tegyünk. Másnap korán reggel […] több lőcsös szekérrel felmenénk az Almási-barlanghoz. Meglepő szép tájképek merültek fel előttünk. Ezek között a barlang környéke. […] Alig falt valamit Balázs, elővette a fényképezőgépét, tett zsebébe kenyeret meg szalámit, útnak indult, keresni a felvételre kedvező pontokat. Vígan ebédeltünk, mégpedig Balázs nélkül. Nem volt annyi rábeszélő tehetségünk, hogy a részvételre ösztönözhessük. Mi hazatértünk Balázs nélkül, ki későn estve kifáradva érkezett haza, diadalérzettől áthatva, mert – mint mondá – sikerült tájképet szerzett munkájához.” És találkozott egy furcsa fényképező fiatalemberrel, tette hozzá az idézethez Fekete Zsolt, kivel megosztotta szerény vacsoráját.