Játék és játékosok

F E H É R E N  F E K E T É N

Hicham el-Guerrouj tágra nyitott szemű hallgatóság előtt mesélt arról, hogy ifjú csikóként talán már az 1996-os, atlantai olimpián is megnyerhette volna az 1500 métert, ha a döntőben nem esik el és kényszerül feladni a versenyt, négy esztendővel később Sydneyben pedig elkeseredésében kis híján sírva fakadt, mert immár első számú esélyesként csak ezüst jutott neki. Ám amikor hazája uralkodója, II. Hasszán kisvártatva telefonon felhívta és azt mondta neki: „A marokkói emberek szemében te vagy az olimpiai bajnok, ezt soha se felejtsd el!”, már örömkönnyek fényezték az arcát. A fotót, ami ekkor örökítette meg, kinagyíttatta, a nemzeti edzőtábor falán helyezte el, és négy éven át nap mint nap láthatta. Elmondása szerint ez a kép adott neki erőt ahhoz, hogy Athénban aztán nemcsak az 1500, hanem az 5000 métert is meg tudta nyerni.
Igaz népmese ez királlyal és hőssel, aki aztán hazatérve majdhogynem a fele királyságot is megkapta; akik pedig most itták a szavait, gyaníthatóan elképzelték, hogy egyszer majd ők is ilyen hősök lesznek. De az I. ifjúsági olimpia résztvevői ugyanilyen áhítattal hallgathatták mások mellett Szergej Bubkát és Egerszegi Krisztinát, vagy éppen napjaink legnagyobb csillagai közül Jelena Iszinbajevát.
A szingapúri játékok sikere után fejet kell hajtanunk a nagy játékos Jacques Rogge előtt, briliáns ötlet volt tőle, hogy kitalálta, a 14–18 évesek számára is érdemes olimpiát rendezni. Ugyanúgy, mint a nagyoknak, négyévente, nyárit is, télit is. A NOB elnöke bizonyosan jól kalkulált, hogy a játékokon a fiatalok magukba szippantják az olimpiai eszmét, amely aztán majd rabul ejti őket. Ne feledjük, arról a korosztályról van szó, amelynek még a tehetségesebbjei is tépelődnek, hogy a „haverok, buli, fanta” életérzés bűvöletében vagy jobb esetben a tanulást előtérbe helyezve érdemes-e a sportba feccelni az energiát. A még szárnyait bontogató úszót nem könnyű és rohanó világunkban egyre nehezebb lesz rávenni a hajnali kelésre, a faltól falig monoton tempózásra. Az atléta még töpreng, megéri-e neki naphosszat hajigálni a kalapácsot hóban-fagyban is, majd elbaktatni érte egy ifi Eb-n való részvételre hajtva.
Az olimpia azonban különleges szó, varázserővel bír. Akik pedig eljutottak Szingapúrba, azok arra vágynak, hogy egyszer az „igazi” ötkarikás játékokon is szerepelhessenek.
Bölcs dolog volt a NOB korifeusaitól, hogy senkinek sem akarták elvenni a kedvét a játéktól. Nem a véresen komoly versenyeket hangsúlyozták, s hogy az ifjúság még inkább közel kerüljön egymáshoz, vegyes csapatokat is verbuváltak. Hat aranyérmesünk közül a triatlonozó Dudás Eszter Európa 1-es váltójával nyert, portugál és osztrák fiú, valamint izraeli lány csapattársával együtt, a teniszező Babos Tímea belga partnerével lett bronzérmes párosban, de például vívásban, öttusában, díjlovaglásban és az atlétikai váltókban is különböző nációk tagjai alkottak egy csapatot. Az eredményhirdetéseknél itt az olimpiai himnusz hangzott fel a győztesek tiszteletére, az árbocra az ötkarikás fehér zászlót vonták fel, az egyébként sem hivatalos éremtáblázatba pedig ezeket a medálokat nem számolták bele.
A játékok a sport, a kultúra, a nevelés együttesét alkotják – hirdette meg legfontosabb célkitűzésként a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, ám mielőtt teljesen elpárásodna a tekintetünk, ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy az ifjúsági olimpiák borítékolhatóan szépen belesimulnak majd a szervezet üzleti stratégiájába. Ehhez máris adalék, hogy a NOB egyik főszponzora, a Samsung jóvoltából valamennyi versenyző és szakvezető olyan készüléket kapott ajándékba, amelynek a képernyőjén azonnal megjeleníthető volt a játékok összes eredménye és az olimpia honlapjának teljes anyaga. A magyar csapat tagjai is ennek a készüléknek a segítségével értesültek szinte azonnal egymás eredményeiről, sikereiről. A számítástechnikai óriás pedig a számára talán legfontosabb célközönséget hálózta be.
A játékok megrendezésére Szingapúr mellett Athén, Bangkok, Moszkva, Torino, Kuala Lumpur, Guatemalaváros, Poznan és Debrecen is pályázott; vélhetően a jövőben sem kell lasszóval fogni a jelentkezőket. S talán nem tévedünk, eljön majd az idő, amikor a televíziós közvetítési jogokért itt is busás összegek vándorolnak a NOB számlájára.
A Lausenne-ból irányított szervezet szempontjából az sem elhanyagolható, hogy a fiatalság seregszemléjén bátran kísérletezhet a versenyprogrammal, amit aztán akár át is ültethet a nagy olimpiákra. Ez alapján számunkra kétségkívül aggasztó lehet a londoni és a szingapúri műsor közötti legjelentősebb eltérés: az ifjúsági olimpián egyáltalán nem szerepelt a vízilabda. Az öttusázók – akik valójában négytusáztak, mert lovaglás nem volt – mindenesetre most lőttek először lézerpisztollyal, és a hírek szerint ez a módi jövő januártól általános lesz a versenyeken. Kuriózumszámba ment, hogy a kajakosok egyesben a selejtező után egyenes kieséses rendszerben versenyeztek tovább, egymással szemben evezve (!), amivel mi úgy is nehezen barátkozunk, hogy a fiúknál Tótka Sándor, a lányoknál Farkasdi Ramóna bizonyult a legjobbnak. A magunk részéről ezt a lebonyolítást betudjuk afféle vadhajtásnak, mint amivel tavaly az Európai Atlétikai Szövetség kísérletezett a csapat Eb-n: 3000 és 5000 méteren, valamint 3000 akadályon bizonyos körök után részhajrázni kellett, és az utolsókat kiállították a mezőnyből. Ám sokszor lehetetlen volt gyorsan megállapítani, hogy a nagy tülekedésben kit kellene leszólítani a pályáról…
Szingapúrban mi mindenesetre az élbolyban zártunk, és a pekingi sokk után nyugtázhatjuk: ha jól sáfárkodunk az értékeinkkel, akkor nem reménytelen a helyzet. Az I. ifjúsági olimpián részt vett 205 (!) nemzet közül ugyanis Magyarország a nyolcadik legeredményesebb lett. A játékok úszóversenyeinek pedig egyértelműen Kapás Boglárka és Biczó Bence volt a két legnagyobb sztárja. S talán egyszer majd ugyanitt ők mesélnek csillogó szemű hallgatóság előtt.