Láttátok már e titkos jelet? – érdeklődik sejtelmes mosollyal egy olajos bőrű, göndör fürtű fiatalember, s díszes tógája mélyéről fatáblát ránt elő, amelynek viaszos felére hal van karcolva, benne a Krisztust jelképező görög mozaikszó. Jóindulatúan figyelmeztetnénk, hogy az efféle tevékenységért keresztre feszítés jár, de hirtelen dobszó dübörög föl, s az utcasarkon vad ábrázatú legionáriusok fordulnak be, majd masíroznak zárt rendben a tábor felé. Az élen farkasbundával borított signifer, a hadijelvény hordozója, mögötte kettős sorban pajzzsal, hajítódárdával felszerelt római katonák. Faképnél hagyjuk a felforgató görögöt, s inkább a légiósok nyomába szegődünk, hogy saját szemünkkel lássuk a colonia nagy népünnepélyét, amelyre a legtávolabbi provinciákból is idesereglettek a szabad polgárok.
– In unos ordine venite! – ordítja a tiszt (a gyengébbek és a barbárok kedvéért: egyes oszlopban sorakozó!), s a szakasz rezzenetlenül áll a sátrak előtt a tűző napon. Odabent, az őrtornyokkal védett deszkapalánk mögött Ursus és Apuka, azaz Szabolcsi Gábor és Tilcsik György fogad bennünket a Savaria Legio viharvert táborában. Bíborszínű tunikára vetkőzve üldögélnek a lócán, nyakukban huncutul ágaskodó bronzpénisz – Szabolcsi Ursus civilben tűzjelző berendezések szerelésével foglalkozó kisvállalkozó, aki a napokban kapta meg Simicskó Istvántól, a Honvédelmi Minisztérium államtitkárától a II. osztályú Honvédelemért kitüntető címet; Tilcsik Apuka a Vas Megyei Levéltár igazgatója, egyesületi elnök. Régészekkel, közgazdászokkal, csúcsmenedzserekkel, ügyvédekkel, kuplunggyári munkásokkal, burkolókkal, hivatásos katonákkal közös hadrendben alkotják a szombathelyi Savaria Legio Hagyománykutató, Hagyományőrző és Ismeretterjesztő Egyesületet, amelynek felvonulása és jelenléte a múlt hétvégi Savaria karnevál csúcspontja volt. Ahogy csúcspontja immár több mint tíz esztendeje.
Szombathelyről, ókori nevén Savariáról ismeretes, hogy az egyik legrégebben lakott városunk, amelyet az I. században alapított Claudius császár a Baltikumig kígyózó borostyánkőút mellett, s amely veterán katonák táborából Pannonia Superior, Felső-Pannónia vallási központjává nőtte ki magát. A városban és környékén a mondás szerint bárhol szúrjuk is le az ásót, római emlékek fordulnak ki a földből – az antik katonai hagyományokat őrző Savaria Legio mégis egy amerikai támaszpontról kapta meg a kezdő lökést. Ehhez leginkább egy fegyvermániás őrnagyra volt szükség, aki a varánuszoktól a római kor vértjein át a második világháborús csatahajókig mindent gyűjtött, ami páncélozott.
– Dan Peterson őrnagy a németországi Baumholderben található helyőrség katonai múzeumának igazgatója, egyébként a Gladiátor című film egyik tanácsadója – magyarázza Szabolcsi Gábor –, akitől 1999-ben kaptunk kölcsön egy komplett nehézgyalogos-felszerelést, hogy lemásoljuk. Éppen a támaszponton voltunk, amikor a csapatokat teljes harckészültségbe helyezték: megkezdődött Szerbia bombázása, de az amerikaiakat különösebben nem zavarta, hogy civilek kóborolnak bent.
– Szombathelyen nem került elő olyan lelet, amely alapján rekonstruálhatták volna a ruházatot?
– Nem, ám ez nem jelentett gondot, mert a római hadsereg az egész birodalomban uniformizált volt – feleli Tilcsik György levéltár-igazgató –, vagyis Afrikától Britanniáig ugyanolyan a katonai viselet az utolsó szögig. Európában például egyetlen saru bukkant föl egy kút fenekéről, ennek mintájára alkották meg a másolatokat.
Peterson római páncélját először a szombathelyi múzeum kőtárában állították ki, ami akkora érdeklődést váltott ki, hogy innen már nem lehetett visszavonulót fújni. Olyan egyesület megalapítása volt a cél, amely jellemző az ókori alapokon nyugvó városra, érdekes és eladható is, ugyanakkor férfias kihívást jelent. Ám akik akkoriban erre adták a fejüket, nem tudták, mire vállalkoznak.
Amint 2000-ben újjáéledt a hatvanas években dívott Savaria karnevál, s a légió katonái megkezdték alaki és harci gyakorlataikat a város utcáin, azonmód megjelent a bírálat is: Szombathelyen túlzásba viszik az ókor kultuszát, ahelyett hogy a valóban magyar helytörténet korszakait elevenítenék föl. Más kritikák szerint a légió Ipkovich György szocialista polgármester – akit a szombathelyiek, politikai színezete miatt, csak „Rozénak” becéznek – díszkíséreteként jött létre. Tilcsik szerint mindkét állítás óriási tévedés, hiszen a Savaria Legio politikamentes és pártfüggetlen szervezet; egyszersmind szabad a pálya: ma már akárki alapíthat hagyományőrző egyesületet. Ők is arra számítottak, rengeteg követőjük lesz – sajnos nem így történt. Ugyanakkor, figyelmeztet a levéltár-igazgató, azt sem szabad elfelejteni, hogy például a honfoglalás kori magyar íjász hagyományőrzés kevésbé népszerű a külföldi fesztiválokon. Míg a legionáriusokat „zabálják” Franciaországtól Romániáig.
– Mindent, ami nemzetközi?
– A nagy európai hagyományőrző rendezvényeken sokkal fogékonyabbak a nézők azokra az elemekre, amelyek a nemzetállamok kialakulása előtti korszakokba vezetnek vissza – mutat rá Szabolcsi Gábor. – A magyar íjászattal meg az a probléma, hogy kalandozó őseink éppen nyilaikkal adóztatták meg az európai birodalmakat, ami a mai napig kínos emlékeket ébreszt a Nyugatban. Ezért csak ritkán kérnek honfoglalás kori bemutatókat. Míg a római kor mindenki számára vállalható: összeurópai, kultúrateremtő, a barbár eredetű németek és a franciák is a római jogrend és közigazgatás hagyományait vitték tovább a középkorban, amire most is büszkék.
Hogy a szombathelyiek is bekapcsolódhassanak e nagy európai vérkeringésbe, áldozniuk kellett. Időt, pénzt, elszántságot. Régészeket kértek föl előadásokra, könyvtárat gyűjtöttek, szenvedélyes vitaesteket rendeztek a római kort felelevenítő hollywoodi filmeposzok kapcsán. A latin vezényszavakat Gesztelyi Tamás, a Debreceni Egyetem klasszika-filológusa szedte lajstromba nekik. Kézi munkával sokszorosították az amerikai őrnagy páncélzatát, majd beszervezték „az ismerős ismerősének ismerősét” is, hogy kardot gyártassanak a szentgotthárdi kaszagyárban, pajzsot fonassanak egy ikervári szövetkezetben – így szépen lassan, nagyvállalatok és civilek támogatásával, elkészült a harmincöt főre elegendő arzenál. A légiósok évente harminc napot gyakorlatoznak, újoncokat toboroznak, ragadványneveket aggatnak egymásra. Mint például a Biciklicust a tisztességben megőszült középiskolai biológiatanárra, aki egy ókori színielőadás kellős közepébe kerékpározott gyanútlanul. Vagy a Popcornicust egy másik közkatonára, aki „kicsit nagyon el volt már fáradva”, amikor sörért küldték, s mivel túl sokan álltak a kocsmás sorban, inkább kétezer forintért vásárolt ott, ahol a kutya sem állt: a pattogatott kukoricásnál.
Mindenesetre a Savaria Legio a millennium idején már harcra kész volt. Ám amikor felderítésre indultak, hogy megállapítsák, csapatukkal melyik nagyobb seregtestbe tagozódhatnának, arra a meghökkentő tapasztalatra jutottak, hogy egyfelől Európában nem túl rózsás a helyzet a légió frontján, másfelől rajtuk kívül nemigen akad olyan szakasz, amelyik zárt alakzatban, a falanxharc szabályai szerint kiállná mondjuk a harci lovak rohamát, netán a katapultok tüzérségi tüzét. A német és osztrák légiósok gyönyörű, drága felszerelésű operettkatonának bizonyultak, akik jól alakiznak, de nem olyan eszelősek, hogy éleslövészetet rendezzenek egymásra; Olaszországban pedig Mussolini fasizmusa miatt igencsak terhelt e korszak hagyományőrzése, így az alig néhány szervezet szigorúan a tudományos akadémia felügyelete alá van beosztva. Jelentős erők a tengeren túl állomásoznak: furcsamód Amerikában, Ausztráliában és Új-Zélandon a legerősebbek a római idők katonai hagyományai.
– Amiben tehát a Savaria Legio megkülönböztetheti magát a többitől, nincs mit szépíteni ezen: a magyar virtus – foglalja össze Szabolcsi Gábor. – És mi is csak akkor állunk ki fegyveres harcra, ha garantálják a szervezők, hogy nem műanyag hajítódárdát vagy kardot szegeznek nekünk, hanem tűzzel, vassal támadnak. Számunkra a legfontosabb a hitelesség. Ezért emlegetnek bennünket külföldön csak „őrült magyaroknak”.
– Hál’ istennek, komolyabb balesetünk még nem volt! – fűzi hozzá Tilcsik György. – Akadt már láblövésünk, lábujjak közé fúródott nyílvessző, egyikünknek leégett a térde, amikor Zilah főterén az olvadt aszfaltra rogyott… Nagyon kell bízni a másikban!
Ad arma! – harsan a Ferences kerti tábor előtt a légióstiszt fegyverbe szólító vezényszava, s a küzdőtéren ütemesen morajlik a közönség, amint két „hitvány” gladiátor egymás vérét ontja. A Savaria Legio állomáshelyének szomszédságában hosszú hajú dákok siratják füvön kiterített társukat, kolozsvári (cluj-napocai) hagyományőrzők, négy erdélyi magyarral, akik kérdésünkre csöndben tiltakoznak: ők biza nem dákok, hanem szarmaták! Eszünkbe ötlik Ursus és Apuka búcsúanekdotája: számos külföldi turnéjuk egyikén éppen a mára alig húszszázalékos magyarságúra apadt Zilahon álltak díszőrséget teljes római fegyverzetben – ami azért, valljuk be, nem kevéssé pikáns a dákoromán folytonosság legendájára építő Romániában. Ipkovich legatus éppen egy RMDSZ-es képviselővel csevegett, mire a közelükben álló zilahi román néző megbökte a másikat: „Te, ez a vég kezdete! Már a rómaiak is magyarul beszélnek!”
(Fotó-összeállításunk a Savaria karneválról
a vasárnapi Képeslapban)
origo.hu
Napi balfék: Magyar Péterék közleményt adtak ki
