Senki nem vitatja, hogy a modern táncszínház (illetve a piacképesség) jegyében egy olyan kiváló intézményt, mint amilyen a Magyar Állami Népi Együttes (MÁNE), unos-untalan beszoríthatunk a magasművészet szigorúan értékalapú börtönébe (amelynek ráadásul igen csekély a valóban értő közönsége), oda, ahol csakis archaikus népviseletben és autentikus zenére megy a tánc. Mégis, Az örök Kalotaszeg vagy a Kincses Felvidék színpadi-néprajzi szempontból egyaránt felső kategóriás műsorai után úgy hat az Álomidő, mint amikor a neves festő középszerű képregények gyártásába kezd.
Másról szólt a Naplegenda sikere, amely minden szempontból testhezállóbb, mint az alkotócsapat (Nikola Parov és Mihály Gábor) új próbálkozása. Az Álomidőt szándékosan nem nevezném színpadi műnek. Sokkal inkább revü, avagy gála, amit aztán a végén a majdnem félidőnyi teljes tánckaros ismétlések sora végképp a bárgyú turistatapsoltató műsorok szintjére silányít.
A fő probléma a zenéből fakad. Nikola Parov ugyanis nem zeneszerző, inkább egyfajta átalakító, aki időnként egész sikerült formában modernizálja az alapvetően konkrét népzenei anyagból felépülő slágerszámait. Az egész estés kompozíciókhoz, az alkalmazott színpadi muzsikához azonban ez nem elég: amikor önálló dallammal, harmóniasorral próbálkozik, az anyag szétesik. Éppen ezért az Álomidő számai közül is azok a sikerültebbek, amelyek a hagyományos világzenei dalok kategóriájába tartoznak, mint például a kezdő Mikor mentem hazafelé…, amelyet a Parov-stílushoz szokott Herczku Ágnes ad elő. Az eklektikus és a színpadi előadáshoz teljesen alkalmatlan zene eleve kudarcra ítéli azt a koreográfiát, amit ráadásul hat különböző stílust képviselő koreográfus állított össze. Voltak persze sikerültebb szakaszok, mint például az este egyetlen tréfás összeállítása, a pikáns Tyúkudvar, azonban ezt is szétverte a folyamatos és értelmetlen ismételgetés.
Az animáció (Karácsonyi Attila alkotása) léte inkább zavaró: a képsorok fantáziátlanok és függetlenek a színpadi történésektől. A jelmezek (jelmeztervező: Szűcs Edit) voltak a leginkább értékelhetők: minimalista formái a különböző viseleteknek, amelyekre viszont egy-egy szalaggal, gombsorral vagy derékpánttal tökéletesen utalnak. Az egész este meghatározó látványképe (látványtervező: Kovács Gerzson Péter) még ennek ellenére is inkább sablonos volt, mint asszociatív.
A táncosok tisztességgel helytálltak, az azonban sajnálatos, hogy amíg az erőltetett balettos vonulatban érezhetően gyengébben teljesítettek, kevés lehetőséget kaptak valódi erősségük, a néptáncalapú figurák bemutatására. Nem szégyen elismerni: a MÁNE alapvetően néptáncegyüttes, ez a profilja és ebben világszínvonalú. A bulvárosabb, illetve a nemzetközi trendekhez igazodó vonulatot érdemes lenne az olyan együtteseknek meghagyni, akiket akár a szakma, akár a közönség egészen más kategóriában kezel.
(MÁNE: Álomidő. Premier. MűPa Fesztiválszínház, október 6., 19.00.)
origo.hu
Mutatjuk a fővárosi Fidesz legújabb javaslatait
