Egészen más feladat a megállapodás egy ötszereplős piac résztvevőivel, mint a négyszáz víziközmű-szolgáltatóval vagy több ezer önkormányzattal akkor, amikor ráadásul a vízműcégek tevékenységének jogszabályi háttere enyhén szólva kritikán aluli – fogalmaz a Magyar Víziközmű Szövetség (Mavíz) elnöke. Ányos Józsefnél azután érdeklődtünk, hogy a vajon a vízi közművekkel is köt-e olyan szerződést a kormány, mint amilyen a nagy energiaszolgáltatóknál várható. Egy ilyen megállapodásnak már csak amiatt sem volna értelme, mert a díjakat egyenként a közművagyont tulajdonló önkormányzatok – az öt állami társaság esetében a szaktárca – határozzák meg, az előbbiek lényegében „hasra ütéses” alapon. Ez nem is történhet másként, hiszen egyetlen jogszabály sem foglalja össze egzakt módon, hogy milyen költségelemeket is kellene tartalmazniuk a díjaknak, és az önkormányzatok az ártörvényt sem veszik figyelembe.
A Mavíz adatai szerint ma a díjak jó esetben is csak a 30-50 százalékát fedezik a vízi közműveknél az eszközök elhasználódásának, vagyis az amortizációnak, de van olyan vízmű, ahol ez az adat mindössze két százalék. A helyi önkormányzatok – tisztelet a kivételnek – ilyen esetekben arra kényszerítik a szolgáltatócégeket, hogy a műszakilag indokolt felújításokat vagy elodázzák, vagy olyan módon oszszák be szűkös kereteiket, hogy az távlatban szükségképpen a rendszer leromlásához vezet.
A közművagyon leépülése öszszefügg azzal a gyakran visszatérő kérdéssel, hogy miként lehetne a víz- és csatornadíjakat csökkenteni? A válasz nem egyszerű. Mint mindenhol, jelentős költségelem a vízműveknél is a bér. Jóllehet a víziközmű-ágazatban az átlagbér a közalkalmazottakéhoz hasonló, itt is igaz a szabály: alulfizetett alkalmazottaktól nehezebb színvonalas munkát elvárni – emlékeztet a Mavíz elnöke. Mindez nem jelenti azt, hogy ne volna megtakarítási lehetőség a bérköltségek terén. Jelentős többletköltséget okoz ágazati szinten a szolgáltatók irracionálisan nagy száma: ahány cég, annyi igazgatói, főmérnöki, főkönyvelői és egyéb adminisztratív beosztás. A négyszáz szolgáltató háromnegyede egyfalvas törpevízmű, amelyek a gazdaságos üzemmérettől igen távol vannak. A vízművek kóros szétaprózódása a rendszerváltás után kezdődött. Az MDF-kormány ekkor adta az önkormányzatok kezébe a víziközmű-vagyon nagy részét úgy, hogy nem biztosította hozzá a megfelelő törvényi szabályozást. Ettől kezdve lokális és személyes érdekek kusza összefüggésrendszerében dőlt el, hogy hol ki legyen a szolgáltató.
Annak, hogy a víz- és csatornadíjak sehol sem fedezik a tényleges ráfordításokat, legtöbbször a fejlesztések látják kárát. Mivel az üzemeltetőnek a pénzszűke közepette is muszáj kicserélnie a meghibásodott alkatrészeket, ilyenkor jönnek képbe az olcsó holmik. Mint mindenhol, ezen a piacon is vannak harmad áron kapható kínai tolózárak kétéves élettartammal, és vannak európai márkák 15 év garanciával. Egyértelmű, hogy hosszú távon melyik a kifizetődő. Az önkormányzatok azonban legtöbbször nem csak az amortizációt és a tényleges működési költségeket hagyják figyelmen kívül a díjmeghatározásnál. Az olyan nem kötelező, de a vízbiztonságot, vízbázisvédelmet szolgáló kiadások, mint amilyeneket az észlelőkutak kialakítása, fenntartása, a rendszeres monitoringvizsgálatok jelentenek, többnyire szintén nem tartalmazzák a vízdíjak, aminek prózai oka van: a laikusokkal nehéz elismertetni ezek szükségességét. Ugyanez a helyzet például az évenként kétszeri vezetékátmosással, aminek elvégzése vízminőségi szempontból lenne indokolt – állítja a szakember.
A jelenlegi rendszerben a vízművet érintő műszaki fejlesztésekről is a képviselő-testületek döntenek. Ez a tény a korrupció lehetőségét is felveti – mondja a szakmai szervezet elnöke. A szennyvízberuházásoknál azonos problémára több eltérő műszaki megoldás létezik, de hogy adott helyen melyik a célszerű, annak megvannak a mérnöki-közgazdasági szempontjai. Ehhez képest Magyarországon ma az játszik főszerepet a döntésnél, hogy melyik vállalkozó melyik technológiát tudja elsütni a laikus – ugyanakkor független szakértőre pénzt sajnáló – testületnek. Így születnek például dombvidéken gravitációs elvű csatorna helyett drágán üzemelő nyomás alatti vagy vákuumos csatornarendszerek, amelyek később jelentős díjtöbbletet okoznak a fogyasztóknak. Arra a kérdésre, hogy a költségek kilencven százalékát álló Európai Unió miért hagyja mindezt, Ányos szerint banális a válasz: az uniós támogatásokat kezelő hazai pályázati ügynökségeknél zömmel fiatal jogászok dolgoznak, akik csak a pályázatok jogszerűségét vizsgálják, a műszaki tartalmát nem.
További költségnövelő tényezőket az állam kényszerít a szolgáltatókra. Ilyen a szennyvíztelepek által kibocsátott víz után fizetendő vízterhelési díj, ami a csatornadíjakban nagyjából kilencszázalékos mértékben jelentkezik. Vagy ilyen a tavaly előírt, heti egyszeri, kötelező 12 órás ügyfélszolgálati nyitva tartás, illetve a telefonos ügyfélhívások kötelező rögzítése, a felvételek megőrzése, katalogizálása öt esztendeig. Fogyasztói terheket növelő, de műszakilag indokolatlan előírás a négyévenként kötelező vízmérőcsere is.
A Mavíz elnöke szerint tehát időzített bomba ketyeg a víziközmű-ágazatban, amit jórészt a szolgáltatás jogszabályi hátterének teljes újragondolásával lehetne hatástalanítani. Egy, a szakma által támogatott víziközműtörvény-tervezet már évekkel ezelőtt elkészült ugyan, a lobbiérdekek azonban megakadályozták ennek a parlament elé vitelét. A kormánynak tehát mielőbb le kellene porolnia a kész tervezetet, át kellene gondolnia a díjképzés szabályozását, és ezzel egyidejűleg elő kellene mozdítania a gazdaságtalanul működő vízműcégek összeolvadását. Ez utóbbi leginkább a közművagyon felett rendelkező önkormányzatok érdekeltté tételével képzelhető el, amihez azonban politikai elszántság szükséges.
origo.hu
Orbán Viktor: Az Európai Bizottság és az Európai Néppárt vezetője meg akarja buktatni a magyar kormányt
