Szép, csúfondáros, melankolikus és ironikus a kezdetektől Andrei Serban rendezése. Mindez valamiféle harmonikus elegyben egyesül, s válik a második részben álomszerű tobzódássá, szürreális képek sorozatává. A hagyományos tér felbomlik, a jelenetek közti átjárás szinte észrevétlen: a függöny előtt kezdődik maga az előadás, aztán fokozatosan tágul a horizont befelé, középen folytatódik, a háttérbeli mozgás a metafizikus-transzcendens atmoszférát erősíti.
A társadalmi vonatkozások háttérbe szorítása szinte természetes velejárója az előadásnak, nem kap szerepet például a jelzálog bejegyzését követően az árverés, de az egyéb kérdésekkel együtt az emberi viszonyok is csak ürügyként, illetve példázatként működnek Serbannál. A cselekményt légiesítő gesztus a figyelmet a darab alapállapotára tereli. Ez tulajdonképpen a sokszor elfedett csehovi maghoz való viszszatérés, amely jelen esetben modernizált köntösben is működőképesebb, mint bármely hagyományos, ugyanakkor a szerzői világhoz csak a felszínen ragaszkodó rendezés. Az irónia, részben a szöveg hasonló érzetű részeinek felerősítésével, részben új elemek beépítésével központi szereplővé válik. Innen már csak egy lépés a melankólia. Ahogy Thomas Mann írja: „Az irónia mindig kétfelé irányul, az élet és a szellem felé egyaránt: ez határozza meg viselkedését, ez teszi melankolikussá és szerénnyé.” A melankólia Serbannál alapállapot, ahonnan nincs elmozdulás. Ez lehetetlen is lenne: az élet kényszerpályán fut az ismeretlen vagy a semmi felé. Nem társadalmi vagy erkölcsi okokból, ehhez nincs köze – a világ talán természetéből adódóan ilyen. Maga az élet a legfőbb akadálya az igazi életnek.
Felerősíti ezt a múltat és jövőt összekötő nosztalgia, szintén jellegzetes vonása, s egyben oka a melankóliának, ahogy azt a kérdésről írt munkájában Földényi F. László megjegyzi. Serbannál minden szereplő szenvedő alanya ennek az alapállapotnak, még az ostoba-gonosz Natasa is, akinél ez a környezete ellen való, sejthetően veszteségérzésből fakadó támadásban manifesztálódik.
A színészeket Serban videofelvételek és a korábbi castingja alapján választotta ki – szerencsés kézzel. A három nővér – Udvaros Dorottya, Schell Judit, Péterfy Bori – alakítása mellett a legjobbak közé tartozik Kulka János sajnálnivaló, elefánt Kuliginja, Alföldi Róbert katonás, sármos Versinyinje, Nagy Mari kórószerű Anfiszája. A fiatal Mátyássy Bence a báró szerepében ismét sokoldalúságáról tett tanúságot: a János vitéz címszerepe, a Mein Kampf Hitlere, A kivétel és a szabály Kulija után egész más karaktert megjelenítve is kitűnőt nyújtott. Harmonikusan egészíti ki mindezt Menczel Róbert díszlete, Komlósi Zsuzsa zenei munkája is. Katartikus melankóliát adott az összmunka, minden, egyébként a Csehov-adaptációkra jellemző szentimentalizmus helyett.
(Csehov: Három nővér. Nemzeti Színház. Rendező: Andrei Serban.)
origo.hu
Pánik a Tiszánál, miután letartóztatták Magyar Péter cigicsempész aktivistáját
