Fotói még élnek

Még kicsit viharosan, rendszerváltósan kezdődtek a szerkesztőségi napok akkoriban. A hírlapírók többsége már a lapindító értekezlet előtt bent nyüzsgött a redakcióban, kávéztunk, a reggeli újságokat böngésztük, mi is történt tegnap, mi várható a mától, kinek hová kell majd kiszaladnia, megy-e vele fotós, melyikünkre jut az aznapi ügyelet. A rovatszobákban még érezhető volt az előző éjszaka megrekedt cigarettafüst, tapintani lehetett a lapcsinálás hajnalig tartó kuszaságát. A kilencvenes évek elején voltunk, többségünk éppen csak tanulta a váratlanul szabaddá lett újságírást, a ketrecből kiszabadult cikk-készítés boldogságát, a lapokat hirtelen ellepő adok-kapok viták fortélyait. Új, ismeretlen és izgalmas lett minden, mint amikor az ember már megérintheti, megtapogathatja az addig skatulyába zárt világot, megnyílik előtte a korábban kettőre zárt kapu. Nagy és izgalmas kaland volt újságírónak lenni azokban az években. Valamiféle váratlan és nagy-nagy küldetésnek érezte az ember az egészet, amelybe belekeveredett némi századfordulós hangulat is, olyan, amelyet ma már csak megbarnult redakciós fotográfiák őriznek.
Akkoriban legtöbbször Talum Attila fotós barátommal jártam a vidéket. Izgalmas riporttémákat kínált a szétprivatizált ország, az elemeire hullott téeszvilág, a sok tanácstalan ember, a harsogó falugyűlések, a felbátorodott és megszeppent haza. Néha napokat utaztunk, kószáltunk a települések között, izgága és ijedt emberekkel beszélgettem, mindenki mondta a maga igazságát, Attila eközben mindent fotózott, alig győzte cserélni a tekercseket. Mintha megérezte volna, hogy itt és most a történelem zajlik körülöttünk, s erről neki okvetlenül be kell számolnia képekben az utókornak. Hórihorgas, tigrisléptű ifjú volt Talum Attila, szemfüles, mosolygós ember, szerettük a szerkesztőségben, soha nem mondta, hogy most nem ér rá, nem tud jönni. Mindig jött, mindig megcsinálta, valami belülről jövő alázattal szolgálta az újságkészítést. Azt hiszem, akkoriban, kilencven körül, ezt nem is lehetett másként. Volt, hogy hosszú órákat bolyongtunk a 301-es parcella friss kopjafái között, én a sírok mellett álldogáló hozzátartozókkal próbáltam szóba elegyedni, ő masinájával egy-egy beszédes pillanatra várt, azokra a rezdülésekre, amelyekhez nem kell betű, sem kimondott szó. Máskor egy külvárosi nyomornegyed kitelepítéséhez utaztunk le valahová riportot készíteni, őszintén csodáltam, ahogy a kegyetlen pillanatokban is megtalálta a szívet megdobbantó mozzanatot. Attila lencséje nem csupán működött – látott.
Egyik képét soha nem felejtem: kéz nyújt virágcsokrot egy kócos öregaszszonynak. Talán kórházi folyosón készült a fotó, talán szociális otthonban, bérház gangján, végül is mindegy. A kéz a miénk volt, a kócos öregasszony tekintete a saját öregeinké. Szép volt az a fénykép. Olyan „talumos”. Igazi fotóriporter volt ez az Attila, amolyan megkésett márciusi ifjú a nemzeti oldalról, aki végigbirkózta a teljes hullámverést az Új Magyarország bölcsőjétől a Napi Magyarországon át a Magyar Nemzetig. Amíg csak bírta…
Így ősz táján halt meg, tíz esztendeje. Nagyon korán. A riporterek korán halnak, talán, mert sokak életét átélik, átérzik. Ő valamiért még nálunk is jobban sietett. Hetekkel előtte arra kért, én írjam majd a nekrológját. Csak ne húzd nagyon hosszúra – mondta szomorkásan –, mert majd morog a szerkesztő, átlapoz rajta az olvasó, meg aztán nem is ér annyit az egész…
Ügyetlenül mondogattam, hogy butaságot beszél. Ő legyintett, és megpróbált mosolyogni…
Aztán nemsokára megjelent a nekrológ, a szerkesztőségben pedig halkabbá lettek a megszokott reggeli zsivajok. Szürke őszi délelőttön váltunk el Talum Attilától a csepeli temetőkertben. Bánatunkra még a dátum is rátelepedett: november negyedikét írtuk, a szovjet gyalázat keserves napját. A ravatalnál barátja, Tolcsvay Béla énekelt az elmúlásról, a kollégák nevében – mint esztendővel korábban, Ó. Kovács Attila sírjánál – Ludwig Emil búcsúzott. (Szegény Emil, akkor még nem tudhatta, hogy aznap este édesanyja emlékére is gyertyát fog gyújtani. Az élet a legkíméletlenebb drámaíró.)
Az egészet amolyan ráeszmélésként írom. Lám, a személyes fájdalmak sokszor együtt sajognak a história sebével. Ilyenkor furcsán és maradandóbban kapcsolódnak össze az egymást metsző napok. Jobban megmaradnak az emberben. Sokkal mélyebb, egészen más a történelemkönyvet lapozgatni, ha egyik-másik fejezetéhez hozzáilleszthetünk valamit saját sorsunkból, mellésimíthatjuk a velünk történteket. És ahogyan szaladnak az évek, úgy lesz mind több és több az ilyen emlékpár, lassacskán egy kicsit magunk is történelemmé leszünk. Tetszik, nem tetszik, változtatni ezen nem lehet. Talán így is van ez rendjén, egyetlen nap sem lehet közömbös, ha szürke, ha fekete, akkor sem. Aki ráadásul krónikásnak áll, annak szinte tisztje személyessé tenni az előttünk álló napot.
Ahogy ezt Talum Attila is oly természetesen tette.