A forradalom utolsó – tizenkettedik – napjára ébredt az ország azon az ötvennégy évvel ezelőtti hajnalon, 1956. november 4-én. Ami a levegőben lógott, bekövetkezett: a szovjet hadsereg elözönlötte Magyarországot. Úgy jött be, hogy valójában ki sem ment… Lehetett-e valakinek is szemernyi kétsége afelől, hogyan végződik a vörös „rendcsinálás”? Volt-e bármekkora esélyük is az ellenállóknak, az utcakövekből barikádot emelő szabadságharcosoknak a páncélos hordával szemben? Semmi. A Nyugat magára hagyta a kis országot, sietve biztosította a hatalmas terrorállamot, nem kíván beavatkozni a kommunista blokk belügyeibe. És Hruscsovék – egyeztetve Kínával és Jugoszláviával – a nekik kedves „megoldást” választották. Elkezdődött az egyenlőtlen szabadságharc, heteken át folyt a vér, aztán akasztottak, börtönbe zártak, internáltak, miközben kétszázezer ember hagyta el az országot. Aki addig nem ismerte a kommunizmus igazi arcát, akkor megismerhette…
A többi már a közelmúlt. Az ország által utált Rákosi Mátyás helyett egy nyájasabb lakájt rakott a nyakunkba Moszkva. Igaz, eleinte Kádár János is akasztott (közel félezer forradalmár végezte bitón), a börtönöket telezsúfolta, párthadseregét (Munkásőrség) is megalakította, de kacsintgatásaira volt vevő, és az olykor meglazított pórázával évtizedeken át karámban tudta tartani az országot. Ügyes idomár volt, nagy illuzionista. Ám a korabeli vicc szerint a sörünket azért tárolták fémhordóban, mert a mi kádárunk Moszkvának dolgozott… Azon a rettenetes hajnalon, ötvenhat november 4-én talán a legelkeseredettebbek sem gondolták volna, hogy az „ideiglenes” megszállók még közel harmincöt évig itt maradnak. Utórezgéseiket ma is érezzük, kései tanítványaik ma is igét hirdetnek.
origo.hu
Megkérdeztük Magyar Péter képviselőjelöltjét, mit szól ahhoz, hogy főnöke gyalázta?
