A forradalom utolsó – tizenkettedik – napjára ébredt az ország azon az ötvennégy évvel ezelőtti hajnalon, 1956. november 4-én. Ami a levegőben lógott, bekövetkezett: a szovjet hadsereg elözönlötte Magyarországot. Úgy jött be, hogy valójában ki sem ment… Lehetett-e valakinek is szemernyi kétsége afelől, hogyan végződik a vörös „rendcsinálás”? Volt-e bármekkora esélyük is az ellenállóknak, az utcakövekből barikádot emelő szabadságharcosoknak a páncélos hordával szemben? Semmi. A Nyugat magára hagyta a kis országot, sietve biztosította a hatalmas terrorállamot, nem kíván beavatkozni a kommunista blokk belügyeibe. És Hruscsovék – egyeztetve Kínával és Jugoszláviával – a nekik kedves „megoldást” választották. Elkezdődött az egyenlőtlen szabadságharc, heteken át folyt a vér, aztán akasztottak, börtönbe zártak, internáltak, miközben kétszázezer ember hagyta el az országot. Aki addig nem ismerte a kommunizmus igazi arcát, akkor megismerhette…
A többi már a közelmúlt. Az ország által utált Rákosi Mátyás helyett egy nyájasabb lakájt rakott a nyakunkba Moszkva. Igaz, eleinte Kádár János is akasztott (közel félezer forradalmár végezte bitón), a börtönöket telezsúfolta, párthadseregét (Munkásőrség) is megalakította, de kacsintgatásaira volt vevő, és az olykor meglazított pórázával évtizedeken át karámban tudta tartani az országot. Ügyes idomár volt, nagy illuzionista. Ám a korabeli vicc szerint a sörünket azért tárolták fémhordóban, mert a mi kádárunk Moszkvának dolgozott… Azon a rettenetes hajnalon, ötvenhat november 4-én talán a legelkeseredettebbek sem gondolták volna, hogy az „ideiglenes” megszállók még közel harmincöt évig itt maradnak. Utórezgéseiket ma is érezzük, kései tanítványaik ma is igét hirdetnek.
origo.hu
Életveszélyes rollerbaleset: két tinédzser az áldozat
