Nyomot hagyni

Akár a megbékélés napja is lehetne a mai. Azok emlékezete, akik már félretettek mindenféle földi haragot, viszályt, testi és lelki civódást, bosszút, kelepcét és háborúskodást. A föld alatt, az urnák fiókjaiban szelíddé lesz minden, az elszaladt élet hullámait felváltja a végtelen béke.
A temetőkapuk előtti tömeg szinte lábujjhegyen araszol. Más ez a sokadalom, ez a semmihez nem hasonlítható feketés szürke áradat egymásba karoló emberekkel, megnyúlt, barázdált arcokkal. Minden tekintetben ott lapul egy-egy félbeszakadt história. Aki előtt majd megállunk, s letesszük a virágot, meggyújtjuk a mécsest, talán ránk mosolyodik, belőlünk meg elősimul az a legeslegszebb pillanat, mozdulat, szó, ami itt ragadt belőle, amit ránk hagyott. És így van ez rendjén. A parcellák közt bóklászó ember ráébred a nagy igazságra: csupán parányi szerepet játszik idefent. Jól, rosszul, sikerrel vagy csapnivalóan, de mindenképpen időhatárok között. Én még itt sétálok a temetői avaron, még terveim vannak, még számolnak velem, még látni akarom az enyéimet, még nyomot szeretnék hagyni magam után, de aztán nekem is mennem kell. Mindnyájunknak el kell menni. És ha el kell menni, akkor arra fel kell készülni még ideát. Tudjuk, hitünkben meggyőződve távozni, csak az adhat megnyugvást…
Halottak napja. A kalendáriumban csak egy napot kaptak halottaink, de ez csak cifra felszín – az év minden napjában itt vannak velünk. Emlékeikből a jót ápoljuk, a kevésbé jóra magyarázatot keresünk, feloldozást. A jóból építkezünk, a rosszból tanulunk, a jelen és a jövő az emlékek fundamentumán áll. Benőheti a hantot vadszőlő, borostyán, alatta a sírkő megmarad.