Óriások sírja, tündérek háza

Aki beleszippant levegőjébe, belekóstol nyers ízeibe, úgy jár, mint a Tisza vizéből kortyoló a népdal szerint: vágyik annak szíve vissza – de olyan erővel és kínzó nosztalgiával, amely európai utazási „hadszíntértől” merőben szokatlan. Szardínia magához láncolja nyílt szívű látogatóját: magához, pontosabban mindahhoz, amiről talán megfeledkeztünk: földrészünk barbár őskorához.

Jó tudni. Szardíniára értelemszerűen autóval és komppal (nyáron igen költséges) vagy repülővel lehet utazni, kifejezetten ajánlhatók a fapados megoldások, amelyek olajozottan és megbízhatóan szállítanak Cagliari vagy Alghero légikikötőjébe – ha nincs magánjachtunk. Szálláskeresésben, a kulturális és természetjáró turizmus célpontjainak kijelölésében, gasztronómiai kérdésekben, egyáltalán: bármiféle színvonalas és kreatív szardíniai út megszervezésében a kitűnő ízlésű és számos pompás szálláshellyel, túraszervezővel kapcsolatot tartó, odakint élő honfitársunk, a szigetbe szenvedélyesen szerelmes Petrei Emese tud segíteni (http: //www.szardinia-szallas.hu). Aki idelátogat, ne feledje: a türkizes strandokon túl is van élet! Sőt. A szárd Szardínia ott kezdődik.

Mediterrán bozóttal benőtt, kiaszott füvű sziklás hegyek, engedelmesen legelésző birkanyájak, szitává lőtt közlekedési táblák, zárkózott arcú, tömzsi emberek – efféle első benyomások érik az utazót, ha kievickél a komp gyomrából vagy elhagyja a repülőteret. A közvélekedés szerint Szardínia szikrázóan fehér homokú tengerpartjaira Európa elitje, de legalábbis a vagyonosabbak-előkelőbbek járnak nyaralni, akiknek krémje elképzelhetetlen életszínvonalról árulkodó luxusjachtján siklik be a Smaragdpart luxuskikötőibe. Szemfülesek láthatják itt Bill Gatest vagy Sylvester Stallonét lábat áztatni, és köztudomású, hogy a bonviván olasz miniszterelnök, Berlusconi szardíniai villájában szokta kiheverni a közélet izgalmait.
Ám a hír csak korlátozottan igaz, mert aki elhagyja az elitek strandjait, és behatol a sziget belsejébe, olyan világgal találkozhat, amilyenre álmában sem gondolt. Ez Szardínia nagy paradoxona, a sziget csapdája, amely egyszer s mindenkorra rabul ejt: miközben gyönyörű mediterrán tájakon és délolasz városdíszletek között kanyarog az út, szépen lassan átgurulunk Európa legvadabb őskorszakába, amikor az emberek még „óriások sírjaiba” temetkeztek, „tündérek házában” laktak, végtelen menhirmezőkkel mérték a csillagok járását, és bevehetetlen kőtornyok ezreivel építették be a szigetet. Nuragék, szent kutak, dolmenek, időtlen jelképekkel telekarcolt, furcsa formájú kőlapok – a minden ízében élő és múltját percről percre megélő Szardínia olyan világot mutat az utazónak, amely elevensége ellenére még történelemkönyvek lapjain sem létezik. Mivel olyan világba nyúlik vissza, amikor még történelem sem létezett.
Olaszországból Cagliariba repülünk október közepén, hogy diákos stoppolásokat, néptáncturnékat és hegyi bolyongásokat követően harmadszor is elvesszünk a szárd ösvényeken. Ebben az utó-utószezonban a honi pénztárcával mérve drágább tengerparti tájak is elfogadhatóvá szelídülnek, s bár az időjárás szeszélyesebb, még mindig egész napokat lehet fürdeni a 23-24 fokos vízben. Pusztán arra kell ügyelni, hogy a szardíniai turizmus ilyenkor már téli álmára vackolódik, így számos szálláshely bezár, a tömegközlekedés bizonytalanná válik. S ha mindezt őszi felhőszakadás tetézi, amely utakat söpör el, könnyen előfordulhat, hogy az ember Cagliariból a neves Costa Rei üdülőtelepre, a fehér homok déli hazájába csak második nekirugaszkodásra jut el, busszal, autóstoppal, kutyagolással küzdve le az amúgy jó egyórás utat (persze csak ha nem bérel autót).
Utazásaink során bejártuk a földközi partvidék jelentős részét, és bizton állíthatjuk, hogy Szardíniának kevés versenytársa akad. (Anatólia mindenképp!) A sziget délkeleti csücskében található Costa Rei újsághírek szerint a világ tíz legszebb tengerpartja közül az előkelő ötödik helyen szerepel, és a ragyogó türkizes vízben lebegve, a hegyek zord körvonalaiban gyönyörködve akár el is hisszük ezt a rangsorolást. Mindenesetre a nyugalmat, természetet kedvelők számára ez a szép mediterrán növényzetbe rejtett üdülőtelep elsősorban elő- és utószezonban ajánlott, amikor csak néhány német lézeng a parton, és a pálmák, eukaliptuszok szegélyezte utcákat csönd borítja. De itt ennél üdítőbb talán nincs is.
Csak ha elszakadunk a tengertől. Néhány perc autóútra fantasztikus kirándulóhelyek vannak Costa Rei környékén: egynapos túrával oda-vissza megjárhatók az északra fekvő sós mocsarak, amelyek ilyenkor fokozatosan benépesülnek a Dél-Európából távozó, Afrika felé tartó rózsaszín flamingórajokkal és egyéb vándormadarakkal. Ellátogathatunk a Hét Testvér Nemzeti Parkba (Riserva Naturalistica Sette Fratelli), hogy az errefelé oly ritka jelzett túraösvényeken, tanösvényeken bevegyük magunkat a buja mediterrán hegyi bozótosba, majd kiüljünk egy szikla szélére, ahonnan megcsodálható Costa Rei öble. Néhány órás séta a szárd prehistória egyik legérintetlenebb, lélegzetelállító helyszíne, a Cuili Piras menhirmező, amely – jellemző módon – egy tanya hegyi legelőjén fekszik, a DeMurtas család birtokán, és csak akkor van szerencsénk megtalálni, ha a gazda éppen kint téblábol az udvaron, és homlokráncolva megkérdezi, mi az ördögöt keresünk a portáján. Amikor kibökjük, megenyhül, aprólékosan magyaráz, így végül ő lehet az utolsó szem abban a szárd láncolatban, amely akár öt kilométeres viszonylatban adja kézről kézre, autóstopról autóstopra az utazót, akinek elég csak megemelni hüvelykujját az út szélén, s magába szippantja a végtelen szárd önérzet és vendégszeretet.