Kőkaptárak és aranyszarvú kígyók

V I L Á G U T A Z ÓAz ember először berzenkedik, hogy Olaszország egyik legriasztóbb kikötővárosánál kezdje a kirándulást, ahol nemcsak kéményerdők pöfékelnek, de a Balkán és a harmadik világ menekültáradata is partra vetődik. Aztán csak rápillant a tájra az ereszkedő repülőgépből, majd belekortyol a vörösborba, amelyet már a rómaiak is a régi görögöktől tanultak el – és menthetetlenül beleszeret Apulia mediterrán otthonosságába.

Mankó. Fapados járatokkal érhetjük el Bari-Palese repülőterét, ahonnan ajánlatos a helyi menetrend szerinti buszjáratot, az Ambtab 16-ost választani 80 eurócentért. Az út a központba 35-45 perc, de akinek ez a menetidő hosszú, mehet gyorsbusszal is – tíz percet spórolva. A Piazza Aldo Morón álló központi vasútállomásról utazhatunk Alberobellóba (körülbelül másfél óra, 5 euró, Ferrovie Sud-Est társaság). Jó szívvel ajánljuk a Trulli Paparale szálláshelyet (www.trullipaparale.com), amely három kényelmes, minden modern eszközzel felszerelt apartmanját és csodálatos kertjét kínálja a világból kivonulni szándékozók számára. Érdemes holtszezonban menni és alkudni. Általában nem a legolcsóbb szálláshelyek a felújított trullók, de semmihez nem hasonlítható az a nyugalom és történelmi atmoszféra, amely belőlük árad. Mindemellett ajánlatos úti cél a Barihoz és a reptérhez közeli Bitonto, mely középkori óvárosával, ókori és normann, bizánci elemeket rejtő, nemrégiben alaposan feltárt katedrálisával, mély katolicizmusával – ahogy mondani szokták – Apulia gyöngyszeme. Kipróbált és messzemenően javasolt szállás: a központi helyen fekvő, művészi ízlésű, vendégszerető Le Dimore di Edward Bed & Breakfast (www.ledimorediedward.it).

A Bari légikikötőjébe ereszkedő repülőgépből olajfák végeláthatatlan szőnyegét látjuk, amint évezredes eltökéltséggel civilizálja Dél-Olaszországot, szelídíti meg a terra rossa, a „vörös föld” ragyogó birodalmát; a primitivo vagy negroamaro borokat kóstolva tudva-tudatlanul az ókorból iszik az utazó. Apulia árkádiai tartomány, ahol még akadnak eldugott falvak a Jón-tenger és az Adria ölelésében, amelyeknek idős lakói beszélik a görög nyelvet a hajdani gyarmatbirodalom, Magna Graecia emlékezetére, és ahol még a fiatalabb nemzedékek is olyasféle barbár, ám hatékony szokásokat ápolnak, mint amilyen a pókcsípés gyógyítása őrjöngő tánccal – a hipnotikus tarantellával.
De mindezt persze a sötét hangulatú, nem túlzottan romantikus Baritól távolabb tapasztalhatja meg a figyelmes utazó. A kikötőváros egyébként az ortodox vallási turizmus kiemelt célpontja a XI. század óta, amikor kegyes lelkületű bari kereskedők kalózokat béreltek föl, hogy velük lopassák el a kis-ázsiai Mürából Szent Miklós püspök, a későbbi „Mikulás” ereklyéit. Éppen most, év elején csapott össze a török és az olasz fél a szent csontjai fölött, előbbi kijelentve, hogy nem hagyja egy olasz kalóztanyán (értsd: a bari Szent Miklós-székesegyházban) nyugodni a püspök maradványait, akinek végső akarata az volt, hogy dél-anatóliai szülőföldjén temessék el. Magától értetődik, hogy a „kalóztanya” nem ereszti az orosz turisták százezreit vonzó szent látványosságot.
De mi könnyű szívvel eresztettük el Barit, hogy csivitelő diákokkal zsúfolt, gyors és pontos elővárosi vonatán elrobogjunk Alberobellóba, a világ egyik legizgalmasabb építészetű városkájába, amely nem véletlenül része az UNESCO világörökségének. Alberobello – mint általában a környékbeli kisvárosok – a tengerparttól nem messze, olívaligetek gyűrűjében bújik meg, s őrzi Apulia remek kőkultúráját, a trullókat. Világörökségi rangjának s ebből következő széles körű kulturális turizmusának köszönhetően némiképp Szentendre-arculatú: talán túlságosan is gondosan ápoltak az utcái, az ódon hangulatot minduntalan megtöri a bóvlibazár gipszből kifaragott, kicsinyített Alberobellóival, kinagyított századfordulós képeslapjaival, színes rongyaival és tolakodásával.
Hogy megértsük a hajdani, az „igazi” várost és tájat, néhány napra beköltözünk egy trullóba, egy olyan építménybe, amely miatt ideözönlenek északolaszok és külföldiek – az apuliai trullók bizarr otthonossága mindent megér.
A városhatáron kívül, az olajfák és a szőlőbirtokok birodalmában kapunk szállást, a Trulli Paparale nevezetű, rendkívüli ízléssel, mértéktartással és a múlt tiszteletével felújított „kőkaptárban”, amelynek tornyai alatt megragadt a múlt félhomálya. Mint Antoniótól, a Bariban filozófiát tanító, angolul remekül beszélő fiatalembertől megtudjuk, a görögök, rómaiak, normannok, bizánciak, majd spanyolok, franciák portyáinak kitett vidék rengeteget örökölt is a hódítóktól. Például Paparale kígyójának legendáját, mely szerint hajdanán egy szörnyen fösvény pap éldegélt a kőrezidencián, ezen az ősidők óta szent helyen, aki hatalmas vagyont halmozott föl. Mikor közeledett a halála, kínozta a tudat, hogy pénzét szétosztják egymás között örökösei. Ezért varázsfüveket égetett, melyek hatalmat adtak neki ahhoz, hogy sötét démoni erőket ébreszszen fel, s rávegye őket: lelkéért cserébe mindörökre őrizzék meg neki a kincseit. A démonok aranyszarvú óriáskígyót rendeltek a pap házába, ám a fösvény az egyezség ellenére végül a lelkét is visszalopta tőlük, ezért éktelen haragjukban összeroppantották a paplakot, a Paparalét – de a kígyót otthagyták gyilkos örökségükül.
Ma minden megtalálható itt, az olajfák és szőlődombok között, ami szent helyeket idéz – kivéve a démonokat és a démoni csúszómászókat. Apulia, mai olasz nevén Puglia tartomány kevéssé ismert a magyarok között, pedig szelíd tájaival, kimeríthetetlen kulturális örökségével, vadregényes váraival, barlangjaival és tengerpartjaival számtalan misét megér.