Messze legeredményesebb olimpiai sportágunkról van szó, amelynek képviselői eddig 34 arany-, 21 ezüst- és 26 bronzérmet szereztek az ötkarikás játékokon. Legutóbb, Pekingben viszont már csak egyetlen bronzot, a párbajtőröző Mincza Ildikó. A tavalyi, antalyai világbajnokságon szebb lett a kép, hiszen férfi párbajtőrcsapatunk a dobogó második, a kardozó Decsi Tamás és Nagy Orsolya, valamint a férfi kardcsapat a harmadik fokára léphetett. Most, Párizsban azonban a kardozók betliztek, egyéniben Szilágyi Áron hatodik helye volt az egyetlen számottevő eredményünk, a 2007-ben még világbajnok csapat pedig Decsi, Szilágyi, Nemcsik Zsolt, Iliász Nikolász összeállításban csak tizedik lett, és a nyolc közé jutásért történelmi, 45-25-ös vereséget szenvedett a németektől. Tőrben női csapatunkat is hiába vártuk legalább a negyeddöntőbe, és egyéniben sem jutott be senki a legjobb nyolcba. Ugyanakkor párbajtőrözőinkre nem lehet panasz: Szász Emese ezüst-, Boczkó Gábor bronzérmes lett, s a férficsapat (Boczkó, Imre Géza, Somfai Péter, Rédli András) is a harmadik helyen végzett.
Londonra tekintve rosszabb a helyzet, hiszen a rotáció értelmében ezúttal a férfi párbajtőrözők csapatversenye nem lesz műsoron, és a Párizsban nyolcadikként zárt női kardcsapatunk is legfeljebb két egyéni kvótát szerezhet. A sportágban a kvalifikációs sorozat majd csak jövő tavasszal indul, ám nem mindegy, hogy ki milyen rajtpozícióból vág neki, s jelen helyzet szerint semmi okunk nincs az örömre. Az olimpián szakáganként nyolc vagy kilenc csapat indulhat (attól függően, hogy a rendező britek hova kérnek maguknak besorolást), alapvetően a világranglista első négy helyezettje, plusz Európa, Ázsia, Amerika és Afrika legjobbja. Párizsban női párbajtőr- és tőregyüttesünk egyaránt kilencedik lett, a férfi kardozóink tizedik helyéről már szóltunk, a férfi tőrözők tizennegyedikként zártak, s az erőviszonyok alapján utóbbiaknak nincs esélyük arra, hogy csapatban kvótát szerezzenek. Ám momentán a másik három gárdánk sincs olimpiai részvételt érő helyen. Női párbajtőrben a kilencedik, férfikardban és női tőrben egyaránt a tizedik helyen állunk a rangsorban, ami azt a csalóka képet festi, hogy közel vagyunk a „nyolchoz”. Holott a pontszámokat tekintve mindhárom fronton máris jelentős a lemaradásunk. Ha persze kardban a franciák bejutnak az első négybe, akkor már „csak” a látótávolságban levő németeket és az ukránokat kellene megelőznünk.
Emlékezetes, Nemcsikék a pekingi olimpiára úgy jutottak ki, hogy 2007-ben megnyerték a szentpétervári vb-t, ám arra merészség lenne építeni, hogy jövő ősszel Cataniában is így alakulnak majd a dolgok. Mindazonáltal a mezőny minden számban kiegyensúlyozott, amit mutat, hogy Párizsban a kilencedik helyért kardozóink éppen az olimpiai bajnok franciáktól kaptak ki, női párbajtőrözőink pedig a vb-címvédő olaszokat győzték le. Szász Emese és Takács Emese mellett két fiatal vívott, Antal Edina húsz-, Budai Dorina csupán tizennyolc éves, s Antal egyéniben, első világbajnokságán nyolcadik lett.
– Elkezdtünk építkezni, ami azonban nem megy máról holnapra. Ezek a kislányok már képesek bárkibe beleharapni, de az átütő sikert ma még nem várhatjuk el tőlük. Mi a három érmünkkel várakozáson felül teljesítettünk, s bár szerepelhettünk volna még jobban is, ne legyünk telhetetlenek. Kis lépésekkel megyünk előre – szögezte le Kulcsár Győző, a párbajtőrözők szövetségi kapitánya, a három szakvezető közül az egyetlen, akinek nem kell magyarázkodnia a Magyar Vívó Szövetség soron következő elnökségi ülésén.
Mert bizony Nébald Györgynek a kardozók szereplése miatt nagyon is kell, és a tőrözők megbízott szövetségi kapitánya, Solti Antal számára sem lesz kellemes az összejövetel. Már a vb előtt szóbeszéd tárgya volt, hogy gyenge szereplés esetén egy kézbe kerülhet a válogatott irányítása, s Párizsban e kapcsán egyre többször lehetett hallani Kulcsár Győző nevét. A Nemzet Sportolója, a négyszeres olimpiai bajnok elhárította a felvetést, hogy vállalná-e a feladatot, a sportág hazai viszonyairól viszont sommás véleményt fogalmazott meg:
– Először fel kell, hogy kérjenek, utána majd elgondolkozom a dolgon, ám jelen helyzetben nem sok kedvem lenne hozzá. Mi elkezdtünk valamiféle rendet kialakítani, olyan légkört teremteni, ahol mindenkit egy cél vezérel, és sikerült olyan kollégákat magam köré gyűjteni, akik ugyanezt akarják. Ugyanakkor a másik két fegyvernemben kívülről azt látom, s most nem a versenyzőkről beszélek, hogy öten nyolc felé húznak, állandók a viták. S ki az az őrült, aki egy ilyen hurokba bedugja a nyakát? A magyar kard természetesen ma is komoly értéket képvisel, amit a tőrről sajnos már nem mondhatok el, tehát e tekintetben még két különböző problémáról is van szó. De nem hiszem, hogy ezt nekem kellene analizálnom, és megoldást találnom a gondokra. Ha megkérdeznek, akkor szívesen elmondom a véleményemet, ám én nem dörömbölök be azzal, hogy gyerekek, ezt nem így kellene csinálni.
Márpedig a párizsi eredmények megmutatták, hogy változtatásra van szükség, s ezt így gondolja Kamuti Jenő, a Magyar Vívó Szövetség szakmai alelnöke is. Akinek titulusa dacára csak véleményezési joga van:
– Ha a londoni olimpiára össze akarjuk kapni magunkat, akkor át kell alakítani a szakmai struktúránkat. Ahhoz továbbra is tartom magam, hogy az egyes fegyvernemekben a kadett korosztálytól a junioron át a felnőttig egy kézben kell lennie az irányításnak. A világ ebbe az irányba megy, az olasz, a francia és az orosz válogatott is ezt az utat követi. Viszont a szakvezetők fölé kell valaki, aki összefogja a munkát és békét teremt a fegyvernemek között is.
Mert bizony ez sincs meg. Az egyre szűkösebb közös kasszából mindenki igyekszik minél többet kivenni utazásokra, felkészülésre, amiért önmagában nem is lehet senkit elítélni. Az elosztás mi más, mint eredményességi alapon történik, s a fegyvernemek közötti éles elkülönülés időközben odavezetett, hogy – finoman fogalmazva – nem tudnak szívből örülni egymás sikereinek…
Mindeközben a nemzetközi színtéren egyre nagyobb a konkurencia. Párizsban Olaszország, Franciaország, Oroszország és Németország mögött az Egyesült Államok, Kína és Korea következett az éremtáblán, s mi akkor is csak nyolcadikként zártunk volna a tizenegyedik hely helyett, ha Szász Emese megnyeri a döntőjét. A nagy vívónemzetek közül látványosan csupán mi estünk vissza, s bár nekünk igazán van honnan, már jó ideje nem a Gerevich-, Kárpáti-, Kovács-, és nem is a Kulcsár-, Fenyvesi-féle vonulat a mérce, kevesebbel is beérnénk.
Ám nemcsak a pekingi olimpián, hanem az azt követő két világbajnokságon is arany nélkül maradtunk, és a tényekkel nehéz vitatkozni. Egymással, parttalanul pedig nem lenne szabad; s talán még nem késő a felismerés, szűk két évvel London előtt.
origo.hu
Menczer Tamás: A magyar álláspont változatlan, azonnali és feltétel nélküli tűzszünet és béketárgyalás
