Sziklavár

k ö n y v f e s z t i v á l

„Ha megkérdezték őket, hogy miért akarnak uralmat gyakorolni olyan népeken, melyek ezt nem kívánják, s miért akarnak többek lenni azoknál, akiknél nem többek, akkor régészeti leletekre, népdalokra, népművészeti motívumokra, szókölcsönzésekre, szárnyas oltárokra, könyveik és intézményeik hatására mutattak rá, melyek mind azt bizonyítják, hogy az illető nép őnélkülük még ma is a legsötétebb barbárságban sínylődnék” – mondja ki a kíméletlenül őszinte és önsanyargató verdiktet Bibó István nevezetes esszéjében néhány hónappal a második világháború lezárása után, a történelmi ábrándképeiket kergető kelet-európai kisállamok nyomorúságáról értekezve. Vérző Magyarország, Vérző Lengyelország, Vérző Csehszlovákia: csak néhány példa a közép-európai nemzeti messianizmusokra, amelyek egytől egyig a „szomszédság” erőszakos területszerzése, történelmet, elszakított kisebbségeket, kegyhelyeket kisajátító-elpusztító mohóságára hivatkozva szentelték az adott állam egész politikáját, társadalmi gondolkodását, művészeteit és legfőképpen tudományát a szent célnak – a mindent vissza revíziójának.
Lélekemelő és reménytelenül idealista mintapéldája ennek a kelet-közép-európai szellemi alapállásnak az 1941-ben megjelent Erdély című tanulmánygyűjtemény, amely a korabeli magyar tudományos élet legjobbjait állította csatasorba, hogy a lehető legtöbbféle diszciplína és érvrendszer bandázsát borítsa a megcsonkított Magyarország legfájóbb sebére: az elvesztett Erdélyre. Mindezt a bécsi döntések árnyékában; olyannyira, hogy – amint Barcsa Dániel alapos és együtt érző utószavából megtudjuk – a munka akkoriban, 1940 augusztusában került nyomdába, amikor a magyar kormány kockázatos külpolitikai játszmába kezdett az igazságosabb erdélyi területrendezésért. És amikorra a kötet napvilágot látott, a második bécsi döntés Észak-Erdélyt már visszarendelte a hazához… Így a tudományos-politikai cél: bizonyítani a jogos területi igényeket, gyökeresen megváltozott: az Erdély utólagos igazolása lett a felemás módon megoldott, majd néhány röpke év múlva több százezer honfitársunk életébe kerülő revíziónak.
Hogy – megint Bibóval szólva – a közösség iránti rettegés, vagy mondjunk inkább aggodalmas felelősségérzetet, milyen módon tépi ki a tudományos életet a levéltárak poros nyugalmából; hogy a két háború közötti Magyarország roppant erőfeszítései miként csapódnak le történeti, földrajzi, néprajzi értekezésekben; hogy mennyi esélye van a hamis, politikai céllal tákolt mítoszok elleni harcnak, különösképpen olykor hasonlatosan mitikus hangnemben; s hogy miként válnak kulcstudománnyá békésebb tájakon ártalmatlan tudományágak – minderre választ ad a történelmi fordulópontunkon megszületett tanulmánygyűjtemény. Az ifjabb és érettebb nemzedékeknek egyaránt helyet adó, Teleki Pál tudósi és nemzeti elkötelezettségével összpontosított szerzőgárda (Telekitől Mályusz Eleméren, Hóman Bálinton, Kniezsa Istvánon át Makkai Sándorig) munkái azonban nem csupán ezeknek az időknek a kordokumentumai – a könyv nem csupán állatorvosi ló. Letehetetlenül izgalmas írások foglalják össze az Erdélyt csak „sziklavárként”, a Nyugat legkeletibb védőbástyájaként meghatározó térség földrajzi, történelmi, néprajzi, művészettörténeti kérdéseit és az impériumváltást követő kultúrpolitikai gondjait, „normális” esetben perdöntő jelentőségű térképmellékletekkel. Külön nyomatékot helyezve mindannak megcáfolására, amit a románok a dákoromán folytonosságról, Erdély „eredendő” román földrajzi neveiről, államéletük és műveltségük forrásáról állítanak.
Jóllehet minden szónak egy a vége: az Erdélybe évszázadok alatt beszivárgó románság államéletét, műveltségét, voltaképp egész történelmét a magyar uralkodóknak köszönheti, akik megszervezték nomád közösségeiket, engedték letelepedni őket, jogokat, birtokokat adtak nekik – hogy a nagy vérveszteségeket okozó tatárjárások, törökvészek és parasztlázadások után átbillenjen az arány, és rohamos többségbe kerüljenek a „telepesek”. Ám az Erdély című kötet nem ezeknek a magyar közgondolkodásba – nehezen cáfolható jogossággal – becementesedett alapeszméknek köszönheti legizgalmasabb értékeit. Hanem annak a hősiességnek és pátosznak, annak a mély hitnek, hogy tudományos érvekkel lehetséges befolyást szerezni saját sorsunk fölött, lehetséges hadba szállni gonosz legendák ellen, méghozzá egy mára kiveszett tudományos gondolkodásmóddal, a mindent egységbe terelő, átfogó műveltséget és világszemléletet igénylő szintéziseszmével. Mindennek cáfolatába pusztult bele Teleki Pál. S ez veszett el végérvényesen a régi Magyarország földjeivel, templomaival, iskoláival és nagyszerű tudósaival egyetemben, amikor az ország újra és újra a pokol kapujába került. S éppen a tragikusan elhibázott szintézisek miatt.
(Erdély, 1940–2011. Semjén Zsolt előszavával. Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2011. Ára: 5900 forint)