Hazájában, Új-Zélandon nyilván más a helyzet, ám Denny Hulme neve nálunk gyaníthatóan a Forma–1 rajongói közül is csak keveseknek cseng ismerősen. Holott 1967-ben ő lett a világbajnok egy Brabhamet kormányozva, és így a következő évben a Forma–1 1950 óta íródó történetében először öt világbajnok állt csatasorba. A címvédő mellett a már 42 éves Jack Brabham, az istállóalapító ausztrál az 1959-es, az 1960-as és az 1966-os sorozat győzteseként, valamint három brit versenyző: Jim Clark (1963, 1965), Graham Hill (1962) és John Surtees (1964). A Clark, Hill páros maradt a Lotusnál, Surtees a Hondánál, Hulme viszont a McLarenhez igazolt a névadó Bruce McLaren mellé, helyette Brabhamnek a feltörekvő osztrák Jochen Rindt lett a csapattársa. Szólni kell még egy britről, a skót Jackie Stewartról is, aki Ken Tyrrell istállójához szerződött, és egy Matrát vezetett.
A bajnokság január 1-jén kezdődött (!) Kyalamiban, és Clarknek indult a legjobban az év, pályafutása huszonötödik futamgyőzelmét aratta, ami akkor rekordnak számított. (Előtte huszonnégyig a hőskorszakban ötszörös világbajnok, 1958-ban visszavonult argentin Juan Manuel Fangio jutott.) A csúcsát azonban már nem javíthatta tovább, mert mielőtt hosszú szünet után, májusban sor került volna a vb második versenyére, április 7-én Hockenheimben egy Forma–2-es futamon fának csapódva életét vesztette. Harminckét évet élt.
Így valójában csak egyetlen futamon sorakozott fel öt világbajnok a rajtnál. Kyalamiban a pole pozícióból Clark indult Hill előtt, és bár a rajt után Stewart került az élre, a skót vezetése tiszavirág-életűnek bizonyult, és motorhiba miatt nem is jutott el a célvonalig. Brabham ugyancsak motorhiba miatt esett ki. Clark mögött Hillt intették le másodikként, Rindt lett a harmadik. Hulme ötödikként, Surtees nyolcadikként zárt.
A szezon elején Stewart a maga balesetét az F–2-ben megúszta csuklótöréssel, de két nagydíjat ki kellett hagynia, és ezek az elvesztett pontok a végelszámolásnál nagyon kellettek volna ahhoz, hogy megszerezhesse az első vb-címét. A világbajnokságot Hill nyerte meg Stewart és Hulme előtt, Surtees nyolcadik, Brabham pályafutása legsiralmasabb évében mindössze huszonharmadik lett, míg Clark a tizenegyedik helyre került. (Megjegyzendő, hogy a szezonban hivatalosan negyvenhárom pilóta vett részt, ám csak huszonnyolcan voltak, akik legalább egyszer célba is értek.)
Azt, hogy akkoriban mennyire veszélyes üzem volt a Forma–1, nem utolsósorban azért, mert a csapatok az évad során több, még nem kellőképpen kifejlesztett modellt is bevethettek, jól példázza a Francia Nagydíj. Ezen Surtees nem volt hajlandó vezetni a Honda RA302-est, túlságosan veszélyesnek találta, és a hazai pályán versenyző Jo Schlesser benne is égett, amikor a harmadik körben elvesztette az uralmát az autója felett. S az is megesett, hogy Monacóban a Ferrari elégedetlen volt a pálya biztonságával, így visszalépett.
Az 1969-es szezonban Stewart (Matra) hatalmas fölénnyel szerezte meg első vb-címét (1971-ben és 1973-ban is nyer majd – a szerk.), éppen annyi pontot gyűjve, mint a második belga Jacky Ickx (Brabham) és a harmadik Bruce McLaren (McLaren) együttvéve. Nem kis meglepetésre a végelszámolásnál a négy aktív világbajnok egyike sem került dobogóra: Hulme (McLaren) hatodik, Hill (Lotus) hetedik, Brabham (Brabham) tizedik, Surtees (BRM) tizenegyedik lett a sorozatban. Mivel egyikük sem lépett le a száguldó cirkusz porondjáról, 1970-ben már öt világbajnok indult, és most végig is versenyezte a szezont. A nagymenőknél annyi változás történt, hogy Stewart már a March színeiben szerepelt, mert Ken Tyrrell szakított a Matrával, és saját csapatot alapított, miként jóval kisebb hatékonysággal Surtees is, Hill pedig a Rob Walker Racinghez került. A trónkövetelők közül Ickx egy év után visszatért a Ferrarihoz, ahova az ötödik futamtól a Forma–2-ből megérkezett a svájci Clay Regazzoni, az előző vb-sorozatban negyedik Rindt maradt az áttörésre készülő Lotusnál.
Az évadnyitón, megint csak Dél-Afrikában, de most márciusban mindenesetre Brabham, Hulme, Stewart volt az első három sorrendje, és ez nem azt vetítette előre, ami végül is bekövetkezett: a vb zárásakor egyik korábbi világbajnok sem volt ott az első három között! Rindt Monacóban még a Lotus 49-es változatával győzött, majd Colin Chapman alakulata bevetette a később legendássá vált, lapított orrú 72-es modellt, és ezzel az osztrák pilóta négy egymást követő versenyt nyert meg. Ezután hazai pályán, az Österreichringen az első rajtpozícióból indulhatott, ám motorhiba miatt kiesett, és a kettős Ferrari-győzelem (Ickx, Regazzoni) is érzékenyen érintette. Ezzel együtt a vb-n tekintélyes előnnyel, húsz ponttal vezetett Brabham előtt, és akkoriban a győzelem csak kilenc pontot ért.
A monzai Olasz Nagydíjra a Tyrrell megépítette saját autóját, a 001-est, Stewart mégis úgy döntött, hogy a mechanikai hibái miatt inkább a bejáratott Marchcsal indul. S bizony nem ártott az óvatosság. A pénteki napon a brazil Emerson Fittipaldi (1972-ben és 1974-ben ő lesz a világbajnok – a szerk.) a Lotus 72-essel kirepült a Parabolica kanyarban, ő megúszta ép bőrrel, a másnapi, szeptember 5-i időmérőn a pálya ugyanezen pontján azonban Rindttel nem volt ott az őrangyala. Mivel a tréningen a Ferrarik domináltak, az osztrák pilóta a Lotusról eltávolíttatta az összes légterelő szárnyat – akkoriban meg lehetett tenni –, s ugyan az autója így jóval nehezebben volt vezethető, a pálya sok egyenese miatt érvényesült a csúcssebessége, és javultak a köridői. Ám a 28 éves pilóta szalagkorlátnak vágódott, és ez végzetesnek bizonyult. A Lotus eleje leszakadt, az ütközés erejének következtében a versenyző előrecsúszott, a kormánymű pedig a légcsövének csapódott, és Rindt kórházba szállítás közben elhunyt. (A Parabolica hírhedt kanyar, 1961. szeptember 10-én itt történt a Forma–1 históriájának legtöbb áldozatot követelő balesete. Jim Clark Lotusa összeütközött a vb-pontversenyben vezető Wolfgang von Trips Ferrarijával, a német versenyző autójával a nézők közé repült, s vele együtt tizennégyen vesztették az életüket. Borzongató, hogy Von Trips semmiképpen nem kerülhette volna el végzetét ezen a napon. Minden bizonnyal felszállt volna arra a Chicagóba tartó repülőjáratra, amire jegyet váltott, és amely Írország felett lezuhant.)
1970-ben Jochen Rindt már a harmadik Forma–1-es versenyző volt, aki tragikus balesetet szenvedett. Bruce McLaren egy saját tervezésű CanAm autó tesztelése közben, honfitársa, Piers Courage a Holland Nagydíjon veszítette az életét a felborult és kigyulladt autójában. Ezen esetek miatt Rindt megígérte a feleségének, hogy az idény végén visszavonul…
Monzában Regazzoni mindössze ötödik Forma–1-es versenyét futva győzött Stewart előtt, Ickx kiesett. A világbajnokságból még három futam volt hátra, s Stewartnak, Brabhamnek, Hulme-nak, Regazzoninak és Ickxnek is volt halvány esélye a vb-címre. Kanadában azonban Stewart, Hulme és Brabham is kiesett, így ők elszálltak, de a svájcin sem segített a második hely. A futamgyőztes Ickx még világbajnok lehetett volna, ha az Amerikai és a Mexikói Nagydíjat is megnyeri, de a szezonzárón már hiába győzött, mert előtte a Watkins Glen-i versenypályán csak negyedikként intették le. Így a záráskor is Jochen Rindt neve állt a ponttáblázat tetején, ő a Forma–1 egyetlen posztumusz világbajnoka. Ickx lett a második, Regazzoni a harmadik, és csak utánuk következtek a korábbi világbajnokok. Hulme a negyedik, Stewart az ötödik, Brabham a hatodik, majd Hill a tizenharmadik, Surtees a tizennyolcadik helyen. A szezon végén Brabham lezárta versenyzői pályafutását, így 1971-ben megint csak négy világbajnokkal kellett beérnie a közönségnek.
Négy évtized múltán aztán az idén megint összejött egy ötös fogat: Michael Schumacher (1994, 1995, 2000–2004), Fernando Alonso (2005, 2006), Lewis Hamilton (2008), Jenson Button (2009) és Sebastian Vettel (2010).
Vettel újabb sikere. A Bahreini Nagydíj törlésével idénynyitóvá előlépett melbourne-i futamon két hete nagy vonalakban minden ott folytatódott, ahol tavaly abbamaradt. Vettel (Red Bull) könnyedén nyert, Hamilton (McLaren) lett a második, meglepetésre Vitalij Petrov (Renault) a harmadik, a korábbi világbajnokok közül a negyedikként leintett Alonsónak (Ferrari) és a hatodik Buttonnek (McLaren) esélye sem volt Vettel ellen. Bár Schumacher (Mercedes) önhibáján kívül esett ki, az időmérőn elért tizenegyedik helyével azokat igazolta, akik szerint a már 43. évét taposó legenda felett igencsak eljárt az idő. S a múlt hét végi Malajziai Nagydíj történései sem változtattak az erőviszonyokon. A várt égszakadás helyett mindössze néhány csepp eső hullott a szepangi pályára, így csak a bokszkiállásos stratégiák bolygathatták volna meg a mezőnyt. Ám a végeredmény hűen mutatja, hogy ezek sem tették: az első rajtkockából indulva megint Vettel suhant át elsőként a célvonalon egy McLaren és egy Renault, csak éppen most Button és Nick Heidfeld előtt. Alonso hatodik, Hamilton nyolcadik, Schumacher kilencedik lett. Két futam után Vettel máris több ponttal rendelkezik, mint a második Button és a harmadik Hamilton együttvéve; s kétségkívül igen jók a kilátásai arra nézve, hogy újdonsült világbajnokként egyről a kettőre jusson.
Eredmények. Malajziai Nagydíj, Szepang: 1. Sebastian Vettel (német, Red Bull) 1:37:39,832 óra, 2. Jenson Button (brit, McLaren) 3,261 mp hátrány, 3. Nick Heidfeld (német, Lotus Renault) 25,075 mp h., 4. Mark Webber (ausztrál, Red Bull) 26,384 mp h., 5. Felipe Massa (brazil, Ferrari) 36,958 mp h., 6. Fernando Alonso (spanyol, Ferrari) 37,248 mp h., 7. Kobajasi Kamui (japán, Sauber) 1:06,439 p h., 8. Lewis Hamilton (brit, McLaren) 1:09,957 p h., 9. Michael Schumacher (német, Mercedes) 1:24,896 p h., 10. Paul di Resta (brit, Force India) 1:31,563 p h.
A pilóták világbajnoki pontversenyének állása: 1. Vettel 50 pont, 2. Button 26, 3. Hamilton 22, 4. Webber 22, 5. Alonso 20, 6. Massa 16. A csapatok versenyében: 1. Red Bull 72, 2. McLaren 50, 3. Ferrari 36, 4. Lotus Renault 30.
origo.hu
Pedig Magyarral foglalkozni KELL!
