Visszatérés a gyökerekhez

Még nem zárult le a szakmai vita arról, hogy hungaricumoknak tekintendők-e a Kárpát-medencében őshonos haszonállatok, vagy csak a belőlük készített egyes késztermékek mondhatók majd annak. Viszont úgy látszik, hogy a korábban lét-nemlét határán tántorgó génbankok és az őshonos fajtákat érintő kutatások ügye sínre került – mondta lapunknak Szalay István, a gödöllői Kisállat-tenyésztési Kutatóintézet és Génmegőrzési Koordinációs Központ igazgatója.

Az elmúlt években a puszta létéért kellett küzdenie az évszázados múltú, szárnyasokra, prémes állatokra, méhekre és korábban halakra szakosodott gödöllői intézménynek is elsősorban a hibridfajták egyeduralmában érdekelt lobbik erős érdekérvényesítése miatt. Hasonló helyzetbe került a többi őshonos génállományt őrző intézmény is, amelyek most a kormányzati gazdasági filozófia változása miatt nyertek új szerepet a vidékpolitikában – nyilatkozta lapunknak a szakember. Szalay István szerint e változást jól mutatja, hogy a vidékfejlesztési tárcánál megalakult a biodiverzitás és génmegőrzési osztály, azaz végre gazdát kapott a szakterület.
Kérdésünkre, hogy milyen gazdasági jelentőséggel bírnak a génbankokban féltve őrzött őshonos állományok, Szalay István válasza világos volt: míg a hibridfajták tenyésztése csak nagyüzemi körülmények között képzelhető el, addig az őshonosnak minősülő haszonállatok tökéletesen alkalmasak a hagyományos háztáji, illetve az ökológiai szemléletű gazdálkodásra. Az elmúlt évek elhibázott agrárpolitikája miatt a háztáji tartás visszaszorult. Az őshonos fajták közül csak a magyar szürke szarvasmarha és a mangalica volt az, amelyik különleges húsával teret nyert a piacon.
A szárnyasok tekintetében azonban nem ilyen kedvező a helyzet. A hagyományos fajták eltűnésének fő oka az volt, hogy a kistermelők gyakorlatilag nem jutottak alkalmas növendékállatokhoz, ráadásul a felvásárlás és értékesítés korábbi rendszere is megszűnt. A háztáji termelés visszaszorulása hozzájárult a vidéki életforma ellehetetlenüléséhez, a falvak népességeltartó képességének drámai csökkenéséhez, ami szociológiai tény – szögezi le Szalay.
Pedig a „ridegtartásban” nevelt állatok húsa lényegesen jobb minőségű, mint a nagyüzemekben tenyésztett életképtelen „gumicsirkéé”. Ezért ezeknek a termékeknek a jó minőséget követelő, olykor – de nem minden esetben – magasabb árat megfizetni hajlandó vásárlók előtt lenne a helyük. Csakhogy kiterjedt tenyészállat-szaporítás, szervezett és megbízható felvásárlás, illetve értékesítés hiányában a mégoly kiváló baromfitermékekkel sem lehet megjelenni a tömegáruban gondolkodó kereskedelmi láncoknál. – Márpedig a falusi élet fennmaradásának előfeltétele a háztáji baromfi-, nyúl-, sertés- és szarvasmarhatartás, az ökológiai szemléletű gazdálkodás újbóli elterjedése – állítja meggyőződéssel a szakember, aki szerint ma még minden adottság megvan vidéken ahhoz, hogy visszatérjünk a jól jövedelmező hagyományos állattenyésztéshez, ráadásul ezúttal a kormányzati támogatás is meglehet ehhez.