A manigai keresztesek temploma

Jeruzsálem – pontosabban: a Szent Benedek-rendiek Sancta Maria Latina apátsága melletti zarándokház – a szülőhelye a johannita lovagrendnek, amely ismertségénél sokkal nagyobb szerepet játszott a középkori Magyarországon. A XI. század végére kiéleződött a feszültség a Földközi-tenger keleti partvidékén az európai keresztények és a mohamedán arabok között. Mindinkább védelemre szorultak a Szentföldre csapatosan érkező zarándokok, gondoskodni kellett a bajbajutottakról, betegekről, elesettekről. Az ispotályos rend létrehozását egy Gerhard nevű kereskedő szorgalmazta, aki az itáliai Amalfiból érkezett, II. Pascal pápa 1113-ban hagyta jóvá az új szerzet alapítóiratát. Működésüket a karitatív erények jegyében kezdték a fráterek, nevüket a zarándokház védőszentjétől, Keresztelő Szent Jánostól kölcsönözték. Első nagymesterük, Raymund du Puy (1083–1160) kérésére II. Callixtus pápa engedélyezte nekik a fegyverviselést és a vörös köpeny viselését csatában. A johannitákat a harci köpönyegükre varrt nyolcágú fehér kereszt különböztette meg a többi militáns – templomos, német – lovagi közösségtől.
Magyar földön az 1150-es években vertek gyökeret a jeruzsálemi keresztesek. Martirius esztergomi érsek (1151–57) adott nekik letelepedési engedélyt és helyet a városban, a ma is meglévő régi gyógyfürdő közelében. Első rendházuk és templomuk azonban Székesfehérvár Sziget városrészében készült el, Szent István király tiszteletére. A koronázóváros lett a johanniták hazai központja. Rendtartományuk eleinte közös volt a csehekével, és mindvégig közös maradt a horvát és a szlavón területével; a mindenkori nagymester a dalmáciai Tengerfehérvár (Biograd) melletti Vrána várában ütötte fel székhelyét. II. Géza király adományokkal segítette az ispotályosok működését. 1162-ben bekövetkezett halála után özvegye, Eufrozina királyné istápolta a lovagokat, akiknek klastroma hamarosan az ország hiteles helyei, a legfontosabb okleveleket, törvényeket megőrző középkori hivatalok egyike lett. Fruzsina asszony támogatásának köszönhették a János-vitézek a fehérvári építkezés befejezését, majd az ő fiának, az 1172-től 1196-ig uralkodott III. Bélának a megerősödésüket és elterjedésüket az országban. 1193-ban a király a fehérvári konventnek adományozott 55 falut a hozzájuk tartozó földekkel, erdőkkel, malmokkal és egyéb javakkal. E települések és birtokaik pontos névjegyzéke fontos forrásunk a lovagok XIII. századi „objektumainak”, építkezéseinek felkutatására és azonosítására.
A fehér keresztes lovagok birtokaihoz köthető építmények sorába tartozik a régi Nyitra megye nyugati határán található Maniga község (Malzenice) román kori temploma. A ma 1300 lelkes, tisztán szlovákok lakta helység a Vág folyó közelében, Galgóctól (Hlohovec) öt kilométerre fekszik, meglehetősen ronda, iparosított vidéken. Keresztülhalad rajta a Duna-völgyet – Bécset, Pozsonyt – és Nagyszombatot az északi országhatárral, Sziléziával és Krakkóval összekötő ősi kereskedőút, amelynek nemcsak a rómaiak idejében volt – és napjainkban van – nagy jelentősége, hanem az volt a régi Magyarország történetében is. Az Árpádok korától fogva a Vágon szállították az ország belsejébe a királyi jövedéknek számító lengyel sót, tengelyen az aranyat és ezüstöt, rezet és gyapjút, kifelé az élelmet, valamint a dunántúli, Pozsony környéki és Vág-völgyi borokat. A jogilag csak a király (és a pápa!) fennhatósága alá tartozó keresztesek itt, távol a Szentföldtől afféle fegyveres biztonsági szolgálattal kompenzálták az adományokat: a tatárjárás évszázadában a folyó és a főút mentén legkevesebb hat helyen – a Szentmárton melletti Barát-hegyen, Illaván, Újhelynél, Pöstyénben, Manigán és Kápolnánál – építettek és tartottak fenn rendházat, ispotályt és tornyos templomot őrhelyként.
Maniga neve 1113-ban bukkan fel először a Zobor hegyi bencés apátság birtokai között, majd 1229-ben a Hazai okmánytár hiteles forrásgyűjteményében. A XIX. század végi megyetörténetben olvasható állítás, miszerint a község „egy századdal korábban a keresztes lovagoké volt”, az 1193. évi és az 1258-ban IV. Béla által kibocsátott második adománylevélen alapszik. Egy 1307-ből származó, Manigát említő irat nem tesz említést a fráterekről, az első újkori egyházmegye-összeírás pedig „1396-tól fennállottnak” nevezi a helység „ecclesiáját”, mindez azonban nem jelenti azt, hogy ispotályosok nem voltak előbb itt. Csak annyit, hogy a lovagrend nem látott el plébániai feladatokat, keresztelést, esketést és temetést.
De mindennél többet elárul maga az épület. Az országút menti szabad térségen álló, kívülről barokk formát mutató templomba belépve azonmód szembeötlik az épület középkori mivolta. A 17 méter hosszú, kilenc méter széles, három egyforma boltszakaszból álló hajóhoz hétszer hét méteres négyszög alaprajzú szentély csatlakozik. A köztük lévő diadalív enyhén csúcsos, az építőanyag ősrégi lapos tégla, csak a szentély keresztboltozatának bordája készült rusztikus faragott kőből. A keleti szentélyzáró falban pont olyan formájú – keskeny, magas, félköríves bélletű – és helyzetű ablakpár látható, mint a vasvári Domonkos-rendiek, a turóci és a mórichidai premontreiek kolostortemplomainak szentélyzáró falaiban. A padlástérbe a torony felőli lépcsőn lehet feljutni, az emeleten félköríves átjáró köti össze a hajó és a szentély közötti termeket. Hasonló, a téglafalon belül kialakított lépcső vezet az emeletre Mórichidán és Turócban (Znióváralján), mint Manigán, a templom mérete, alaprajza, az építőanyag és sok részlet erősen emlékeztet a közeli Kápolna Szent Erzsébet-egyházára. E rokon vonások azért fontosak, mert a szóban forgó klastromokat és templomokat IV. Béla király alapította nagyjából azonos időben, a tatárjárás utáni években. Az uralkodót a keresztesek testőrsége védte az 1241. április 11-i muhi ütközetben, az ispotályosok vágták ki a csatából, és kísérték végig menekülőútján, a Felvidéken és a Dunántúlon át egészen a dalmát partokig. Béla király – amint az egyháznak és a jámbor szerzeteknek – a János-vitézeknek is adományokkal rótta le háláját.
Ennek emlékét láthatjuk a manigai Szűz Mária-templom barokk külseje mögött rejtőzködő XIII. századi épületben. A román kori részleteken kívül említést érdemel a szentély északi falán látható gótikus szentségház, egy befalazott körablak, amelynek kontúrja kirajzódik a külső vakolaton, és a hajó egykori déli bejáratának csúcsíves kőkerete. A támpilléres harangtorony és a sekrestye barokk stílusú. Maniga 1756-ban oppidumként szerepelt Nyitra vármegye településeinek sorában, bírájának jogára kőpellengér figyelmeztetett a mezőváros határában; a XIX. század közepén gróf Batthyány Jánosnő (sic!) volt a földesura, egyházának kegyura. Ma az a hely legfőbb attrakciója, hogy a magas templomtoronyból pompás rálátás nyílik a tőle három kilométerre lévő apátszentmiklósi (Jaslovské Bohunice) atomerőmű hűtőtornyaira. Hét-nyolc évszázad történetén töprenghetünk el pár perc alatt.