Képkockák, tollrajzok és szóbuborékok

KÉPREGÉNYIdén lenne százéves az első nagy magyar képregényalkotó, Zórád Ernő – a jubileumhoz kapcsolódóan képregényfesztivált rendeztek a hét végén a budapesti Dürer Kertben, ahol átadták a szcéna éves díjait is. A felhozatalból is kiderült, ami az utóbbi évek tendenciája alapján egyre inkább látszik: a magyar képregény-szubkultúra pezseg, virágzik.

Precíz Bohém – így hívták Zórád Ernőt a barátai. Valóban: e két tulajdonságra van szüksége egy belevaló képregényesnek. Precizitásra, hogy a saját vagy adaptált történetet a lehető leghatásosabb képkockákba sűrítse, és bohémségre, hogy ebben a sokáig lenézett, (alkalmazott) művészeti ágban a kellő fantáziával, lazasággal és túlélőképességgel legyen megáldva az alkotó.
Zórád Ernő elszegényedett dzsentricsaládba született, a világháborús katonai szolgálat után dolgozott grafikusként, karikaturistaként különböző lapoknak. Ő alkotta meg a Füles magazinban 1957-ben az első magyar szóbuborékos képregényt, a Winnetout, ezzel meghonosítva ezt az egyrészt ősrégi, másrészt tipikusan huszadik századi műfajt hazánkban is.
Miközben a képregény modern vívmányként él a köztudatban, a képekkel elmesélt történet egyidős magával a művészettel. Igaz, leegyszerűsítve, de a barlangrajzok is képregények voltak, nem beszélve az ókori és a középkori képsorokról. A bayeux-i faliszőnyegen Hódító Vilmos partraszállását meséli el a hosszú szőttes, hétköznapi és csatajelenetek közé szőtt latin nyelvű feliratokkal. A képregény később, a felvilágosodás idején jó felületet biztosított az arisztokrácia és az egyház viszszásságait ostorozó véleményvezéreknek, számos gúnyrajzsorozatot nyomtattak abban az időben Európa minden táján. A mai képregény a huszadik században született: Pulitzer, Hearst és a többi sajtómágnás lapjainak színes mellékleteiben keltek életre a máig létező képregényfigurák Miki egértől Batmanen át Supermanig.
1950-ben Finogenov szovjet esztéta a Fészek Klubban kijelentette: a képregény imperialista csökevény. Magyarországon a szocializmus puritán évtizedei alatt nem is jelenhetett meg szerzői képregény, legfeljebb néhány történelmi regény képregény-adaptációja. Nem csoda, hogy itthon máig alig ismert a művészi igényességű képregény fogalma. A Füles magazin – többek között Jókait feldolgozó – képregényein nemzedékek nőttek fel, és az ugyanitt megjelent Korcsmáros Pál-féle Rejtő-adaptációkon kívül sincsenek szinte más élvezetes feldolgozásai a nagy kalandor életművének. A nyolcvanas évek enyhülő légkörében aztán egyre több hazai kiadású lapban jelentek meg a klasszikus képregényhősök magyar kiadásai.
A rendszerváltás körüli évek gazdasági válsága megakadályozta, hogy a magyar képregénykultúra újra pezsegjen. Számos alkotó, sok pénz és széles olvasótábor szükséges ahhoz, hogy ez a drága műfaj olyan szintre jusson el, mint az Egyesült Államokban, Franciaországban és Belgiumban, ahol él és virul a képregény-szubkultúra.
Az utóbbi években végre Magyarországon is ígéretes kibontakozás kezdődött: 2004-ben megalakult a Magyar Képregény Akadémia, amely 2005-től minden évben megrendezi a Magyar Képregényfesztivált, a legjobb alkotókat pedig 2006-tól minden évben Alfabéta-díjjal jutalmazzák. Idén adták át először a Zórád Ernő-díjat, amelyet Futaki Attila vehetett át: a fiatal alkotó rajzaival az Egyesült Államokban megjelent Villámtolvaj című képregény nyolcadik helyen nyitott a New York Times bestsellerlistáján.
Futaki mellett ma már több tucat profi alkotó és lelkes amatőr rajzol képregényeket, legjobbjaik (köztük például a Pesti Est műsorfüzetbe hosszú évek óta rajzoló Gróf Balázs, Csordás Dániel, Göndöcs Gergely és a Napirajz.hu) széles olvasótáborral rendelkeznek. Az internet korában egyre kevesebb pénz (de annál nagyobb kreativitás) szükséges ahhoz, hogy valaki áttörje a falakat. A magyar képregény lassan felnő ahhoz, hogy tényleg felnőtt műfajnak ismerje el a nagyközönség.