időjárás 9°C Brúnó , Renáta 2022. október 6.
logo

Karácsony beismerte, szemétkáosz fenyeget Budapesten

Zarándokhely futballhíveknek

Ballai Attila
2011.05.22. 22:00

Ma Kőszegen újratemetik Lóránt Gyulát. Harminc esztendeje vitte el a szívroham, de majdnem fél évszázada nincs már közöttünk, és miután külföldre távozott, itthon a létezését is tagadták, a halálhírét is agyonhallgatták. Valószínűleg még sincs egyetlen férfi honfitársunk sem, aki visszakérdezne: kit temetnek újra? Hisz Lóránt emléke még mindig olyan eleven, mint talán csak tíz további magyaré; az Aranycsapat többi tagjáé.
Az átlagember ma aligha tudná felidézni bármely, 1981-ben elhunyt sportolónk, művészünk, tudósunk nevét, még kevésbé a tevékenységét – hét vezérünket, huszonegy Árpád-házi királyunkat vagy tizenhárom aradi vértanúnkat is elenyésző kisebbség képes felsorolni. A londoni tizenegy viszont úgy égett belénk, ahogyan csak gyermek- és népdalaink, imádságaink. Azzal a természetességgel, áhítattal.
Pedig az évszázad mérkőzésének hősei 1956 után soha, sehol, egyetlen pillanatra sem gyűltek össze, szétszóródtak a négy égtáj felé. Zakariásnak 47, Kocsisnak 50, Bozsiknak 53, Budai II-nek 55, Lórántnak 58, Lantosnak 61 év jutott, de sokáig velük sem tudtak mit kezdeni az utódok, akik megérték a rendszerváltást. Mintha nem is 1953-ban, hanem mondjuk 1653-ban verték volna 6:3-ra az angolokat, a velünk élőket – és nem csak a kiátkozott „disszidenseket” – is múltbéli történelmi alaknak tekintették. Különösen Puskást, akinek végleges hazatérte után nagyságával, nemzetközi népszerűségével, hírnevével úgy küszködött az anyagi központúvá zsugorodott Magyarország, mint az elemista nebuló a végtelen fogalmával. Egyedi, valahogyan ránk maradt őslényként kezelték: élelmezését, elszállásolását, állandó felügyeletét biztosították, hát akkor mit tehetnének még érte?
Pedig amit teszünk, azt már magunkért tesszük. Lóránt Gyula újratemetésével sem ő lesz több, hanem Kőszeg. Mint ahogyan Czibor Zoltán sírjával is több lett Komárom. Már csak az egyetlen, holtában is idegenbe szakadtat, Kocsis Sándort kellene hazahozni Barcelonából; és mivel az ő özvegye ezt nem kezdeményezheti, cselekedjék hát a magyar állam! Mert ahogyan az Aranycsapatot egységes, elválaszthatatlan egészként őrzi itthon, sőt világszerte a kollektív emlékezet, úgy ennek az ideának illő, üdvös és hasznos lenne megtalálni a tárgyiasult mását is Budapesten. Hisz bár Puskás méltóbb helyen nem nyugodhatna, mint a Szent István-bazilika altemplomában, neki nem a szintén extraklasszis összekötő, Varga Zoltán mellett lenne a helye.
Hanem együtt a társakkal. Valahol, a most már Puskásra keresztelt Népstadionban, a „Futballhősök terén” vagy a „6:3-as parcellában”, nekünk, utódoknak, össze kellene hoznunk az Aranycsapatot. Nem újabb újratemetésekkel, hanem esetleg kilenc szimbolikus sírkővel, tizenegy mellszoborral, egy cipruslombbal Lóránt, egy csokor friss virággal Bozsik vagy Hidegkuti sírjáról, Aranycsapat-múzeummal, amely filmbejátszásokkal, Szepesi közvetítésével, lestrapált csukákkal és szakadt sportszárakkal idézné meg régi dicsőségünket. Kitüntetett alkalmakkor tárlatvezetőként Grosics Gyulával és Buzánszky Jenővel.
E kegyhelyre, a mi futball-Compostelánkba ugyanúgy elzarándokolhatnának a sportág hazai – és akár angol, spanyol, zulu – hívei, mint a labdát először tegnap látott kiskölykök, vagy a hozzánk szerződött, a nagyképűségtől nem látó, „ízelt lábú” légiósok. Hadd tudják, kik voltunk, mik voltunk. Mi erőt és hitet merítenénk belőle, ők visszafogottságot és tiszteletet.
Mindez ma még álomnak is merész. Két éve ama felvetésünk is az volt, hogy Grosics és Buzánszky egyszerre kaphassa meg a Nemzet Sportolója címét, mégis megtörtént.
Persze, lassan őrölnek a malmok. De legalább újra őrölnek.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.