A hídnál

Viktor Silov fekete Volgája 1991. június 19-én 15 óra egy perckor Záhonyt elhagyva áthajt a Tisza-hídon. Nagyjából ötven fotóriporter fut utána; borzasztóan csalódott valamennyi, az előzetes programban ugyanis az állt, hogy az altábornagy gyalog megy majd a folyó túlpartjára. De nem! – oda a sok történelmi fénykép reménye, a szovjet Déli Hadseregcsoport főparancsnoka autóval száguld át Csap felé. Vissza se néz…
Húsz esztendeje ezen a napon ért véget Magyarország szovjet megszállása. Velős a történet. Még negyvennégy őszén jöttek be lánctalpon, mi voltunk a legyőzöttek, ők a győzők. Három évig a Szövetséges Ellenőrző Bizottság „színeiben” ellenőriztek bennünket, a párizsi békediktátum (1947. február 10.) után pedig – bár lejárt a tisztük – egyszerűen itt maradtak. Tetszett nekik a hely, vagy csak megszokták az ittlétet, ki tudja. A legvalószínűbb: az erősebb jogán maradtak. Később, amikor alig leplezve hatalomra segítették a Moszkvában nevelt kommunistákat, Rákosi már egyenesen marasztalta őket. Oka lehetett rá, ezt 1956 véres ősze hamarosan igazolta: csak szovjet fegyverekkel lehet legázolni a forradalmat, felállítani az újabb bábkormányt, ehhez a magyar kommunisták önmagukban gyengék voltak. Márpedig a forradalmat le kellett gázolni, mert ha győz, precedenst teremtett, járványt okozhatott volna.
De a Nagy Testvér erős. És Moszkva működtetni kívánja az újabb tanácsrezsimet, bár ez már csak lélegeztető gépen megy, és csak addig, míg bírja a masina… Amikor már nem bírja, mert repedezik a birodalom, véget ér a nagy utazás. Pedig jól érezte itt magát a muszka, odaát még fizettek is, hogy ide vezényeljék őket. (A kivonulás előtt valósággal vadásztak magyar menyaszszonyra; a névházasság menlevél, obsit…) A tény: 1990. március idusán Hajmáskérről hazaindul az első katona, a sort pedig Silov zárja a Tiszánál. Továrisi, konyec!
…A hídjelenetben kevés a protokoll. A távozó Silov – még a záhonyi oldalon vagyunk – egykedvűen tiszteleg, vele szemben Annus Antal magyar tábornok, a búcsút celebráló honvédelmi államtitkár (öt évvel később nagykövetként légi merénylet áldozata). A közbeszédben elhíresült rózsadombi paktum állítólag kimondja: „Biztosítani kell a szovjet csapatok békés és barátságos kivonulását.” A paktum létezésére ugyan semmilyen bizonyíték nem került eddig elő, Annus ezt teszi. Silov beszéde rövid, magyarra nem is fordítják. Ugyan mit mondhat egy hazaparancsolt ősz szovjet tábornok egy magyarnak? Hogy sajnálja? Hogy negyvenötben, ötvenhatban nem egészen így gondolta, csak hát a jaltai egyezmény, meg a nemzetközi viszonyok? Hogy Kádár személyesen kérte, maradjanak még? Hogy felülről diktáltak mindent?
Történik egy és más ebben a másfél emberöltőben. Hruscsov SZKP-vezér már néhány évvel a forradalom után felajánlja, kivonja csapatait Magyarországról, ám Kádár kéri: maradjanak csak, Nyikita Szergejevics, elvégre testvérek vagyunk! És ők maradnak. Sőt, letelepednek (főképp a Bakonyban, mint a betyárok – a fővárosban Mátyásföld a bázis, itt székel a legfőbb komisszár, a helyi boltok cégérein néhol ott a cirill felirat is). Az csak később, a rendszerváltást megelőző években szivárog ki, hogy időközben „atomhatalommá” lettünk, merthogy a magyar föld alá is telepítettek a veszedelmes fegyverből. (Erről idehaza csak Kádár legszűkebb köre tudhat, talán Biszkutól fölfelé…) Ennél is veszedelmesebb fegyvernek érzi a pártvezetés az újra éledező – valójában eltaposni soha nem tudott – ellenzék hangját. Bármekkora a besúgóhálózat, egyre inkább számolni kell velük, mozgolódnak, szervezkednek, sorok között üzennek. Csurka, Csoóri, Lezsák… Ötvenhat előtt is így indult, akkor a Petőfi-kör kezdte, meg az Írószövetség… Most is egyre hangosabb az értelmiség – pedig Kádár mennyire utálja őket! –, talán már pontokba is szedte a követeléseit, ott van közöttük a Ruszkik, haza! … 1989. június 16-án, Nagy Imre mártír miniszterelnök újratemetésén az ifjú Orbán Viktor már a Hősök terén követeli a szovjetek távozását.
Silov beszél, aztán kezet fog, körbecsókolja Annust, amúgy oroszosan. A drúzsba megmarad. Ez már egész biztosan búcsúcsók, kettő ide, egy oda, összesen három. Annus valamennyit keményen állja. Aztán Silov elindul, kocsiba száll, ötvennel robog keresztül a Tiszán, egyenesen a Szovjetunió felé – amely aztán két hónappal később megszűnik…
Mert nem utolsósorban ott volt a külpolitika. A csillagháború. Ebben a hadászati versenyben fulladt ki a Nagy Testvér. Feladta, Reagan nyerte a nagy csatát. Egypólusú világ látszott kirajzolódni, benne egy tárgyalásokra kész Gorbacsovval, aki engedni is tudott – bár más választása nem is lehetett a szokatlanul európai politikusnak; az emberiség aligha bírt volna ki egy atomháborút.
A nagy változásoknak mi, csöppnyi Magyarország is résztvevői voltunk, akkor úgy gondoltuk: egyik apró győztese. A záhonyi határátkelő felől még nem látszott a következő húsz év, a többség még nem hallott a tankok = bankok párhuzamról, Gyurcsányról sem sokat. Ámbár 1989-ben a Magyar Ifjúság című KISZ-hetilapban Gy. F. is nyilatkozik, ugyanazt mondja, mint a másik két megkérdezett, Biszku Béla és Kovács László: Ne lépjünk ki a Varsói Szerződésből! Nem is lépünk ki: a Varsói Szerződés Szervezete – Antall József néhai miniszterelnök kezdeményezésére – 1991 tavaszán megszűnik. Nyolc évvel később Magyarország a NATO tagja. Önmagunkkal nézünk farkasszemet.
Húsz év szaladt el a hídjelenet óta.