Az ugrásszerűen fejlődő Montenegró után Európa legegzotikusabb országába érkezünk. A tengerpartról a hegyekbe felkapaszkodó, keskeny országút vezet Albánia felé. Az első nagyváros, Shkodra felé tartva várjuk, hogy a rögzült előítéleteket beigazolják vagy cáfolják a látottak. Vajon tényleg megérkeztünk a Balkán legelveszettebb pontjára? Igen is meg nem is. Annyi bizonyos: sem Albániában, sem máshol nem kellett aggódni a magunk vagy értékeink biztonságáért. Sem a határokon, sem a legeldugottabb országutakon nem kerültünk konfliktusba a rendészeti szervekkel. Az albánok is barátságos, egykedvű emberek, akik nem méregetik a közéjük keveredett idegent. Pedig elég idejük lenne rá: sehol nincs annyi az utak mentén tétlenül álldogáló ember, mint Albániában.
El kell ismerni: Albánia valóban messze elmaradt, még a Balkán más tájaitól is. Ez sajnos kódolva van történelmükbe: évszázadokon át a Török Birodalom legtávolabbi, nagyjából senkinek sem kellő tartománya volt, nyomorúságban tengődő pásztornépekkel. A pár évtizedig fennálló királyság után 1944-től 1985-ig Enver Hoxha (Hodzsa) kommunista rendszere formálta Albániát olyanná, amilyennek ma látjuk. A sztálinista, paranoid Hoxha egész Európától s később a szovjet blokktól is elzárta országát, miközben a támadástól rettegve teleépíttette hétszázezer betonbunkerrel. A bezártság öröksége ma is rányomja a bélyegét a nyitni szándékozó Albániára. Megjelent a turizmus, mégis látszik, hogy nem számolnak vele. Shkodra szemétteleppel és egy rozoga, rozsdás, busznyi szélességű fapallós híddal fogadja az utazókat: ez a híd az ország északi kapuja. Amíg az átkelésre várakozunk, guberáló gyerekek rohannak az autóhoz és kopogtatnak be az ablakokon. Az első kultúrsokk után letérünk a tengerpartra, Shengjin városába. A homokos parton több helyütt szemetet kavar a szél, a strandot félkész, üresen álló szellemszállodák keretezik.
Tirana felé az országút sztrádává szélesül, ami mentén autóbontók, szeméttelepek, kiskertek vagy a friss húst az út mellé kilógató hentesboltok húzódnak. A közlekedés észveszejtő: láthatóan nem érvényes semmilyen szabály. Ha arra akad dolguk, teljes nyugalommal átsétálnak a sztrádán az emberek, a leállósávban pedig akár ellenirányban is haladhat egy autó. A leginkább egy zsibongó, kaotikus közel-keleti nagyvárosra emlékeztető Tiranában is simán szembejöhet a körforgalomban egy kocsi. A város fő bevezető útja egyszer csak murvás, kátyús ösvénnyé változik, ahol felmagasodó aknák vagy otthagyott betonblokkok okoznak izgalmakat a sofőröknek. A folyamatos dudaszó közben nem számít se a piros lámpa, se a felfestés: mindenki megy, amerre lát. Viszont – ki tudja, miért – rendkívül jó autóparkja van az országnak: ennyi Mercedest és Audit sehol nem látni a világon…
A városközpontban zajlik az élet: a kávézók népe derűs nyugalommal ül a káoszban, reklámtáblák erdeje, kóbor kutyák és otthagyott roncsautók között. A vidéki rendelőintézetre emlékeztető Tiranai Egyetem előtt gyom veri fel a betonnal leöntött teret, a közelben poros padkán ülve múlatják az időt a jól öltözött rendőrtisztek.
Műemlék alig akad egész Albániában. A Balkán kulturális örökségét leginkább az ortodox kolostorok és az iszlám építményei jelentik minden országban. Kivéve Albániát: Enver Hoxha a harcos ateizmus jegyében lebontatta az összes egyházi építményt, csak néhány várrom maradt a múltból.
Ez a totális múltnélküliség Albánia igazi problémája. Hagyomány és örökség nélkül nem alakulhat ki kultúra. Kultúra nélkül nem jöhet létre a jó rend. Jó rend nélkül pedig nincs mire építeni a jövőt – legfeljebb a megúszásra és a túlélésre. Viszont a derűs káosz közepette is megélnek valamiből az emberek: Tirana után szédítő, hepehupás szerpentinutak vezetnek fel a hegyekbe, a macedón határ felé. Az utak mentén jellemzően egy ember őriz egy tehenet vagy pár kecskét, asszonyok árusítják portékáikat vagy gyerekek kínálnak eladásra egy tál cseresznyét. Ha már gyerekek: Albániában láthatóan teljesen elfogadott a gyerekmunka: tíz év körüli kislány is tolhatja a teli talicskát az út mentén.
Elbasan borzalmasan elhanyagolt, bebarnult iparvárosa után alig lakott völgyben haladunk Macedónia felé. Ahol nincs emberi beavatkozás, gyönyörű is tud lenni Albánia. Az alpesi magasságú hegyek erdei és rétjei üdén zöldellnek az eső utáni napfényben. A határ előtt viszont tóban álló antennákkal, autómosókból álló falvakkal búcsúzik tőlünk az ország. A bunkerek mellett tétlenül álló kisfiú és egy nyájat őrző pásztor áll, s mintha ott se lennénk, úgy élik tovább néma, befelé forduló életüket. Odalent a hágón épp beérkezik egy kisbusznyi „hölgy” a határszéli motelbe. A külvilág mégiscsak megjelent ebben a rejtőzködő országban.
origo.hu
Medvét láttak Hajdú-Biharban
