Bizalom

Pusztai Dániel, ha kitaszítja magát a város sűrű világából, rendszerint hőforrás közelébe költözik. Recseg-ropog a dereka, hasznára válik a kalcium-, magnézium-, hidrogén-karbonátos hévíz. Most éppen Egerszalókra esett a választása, mert a gyógyvíz orvoslást ígért csontjainak.
Aki már túljutott élete jobbik felén, és a kevésbé fizetőképes állam csepegteti a „nyugellátását”, háromszor is meggondolja, melyik panzióban foglaljon szállást. Pusztai Dániel nyugalmazott irodalomtanár egy patakparti szállást választott, mert az zsákutca végén bújt meg. A baj ott kezdődött, hogy – miként a világ legtöbb szegletében – e hegyek közé húzódott falvacskában sem kínáltak egyágyas szobát. A szállodások nem ismerik a magány fogalmát, szótárukban a számsor minden körülmények között a kettővel kezdődik. Aki egyedül veszi kezébe a vándorbotot, és napnyugta után pihenőre tér, két ágyat kell fizetnie az egyért.
Dániel jó érvekkel (a zuhanyozó, az olvasólámpa, az ágynemű, a vécépapír, a csésze öblítője, a hajszárító stb. csak egy embert szolgál) lealkudott csekély száz forintokat az árenda árából. A kis boldogság is boldogság. A gyógykúrához hatszori belépőt javasolt az orvos. A két óra hosszig érvényes 2800 forintos belépő megfelezhető volt, ha a jótét lélek öt után lép be a fürdő csarnokába. Pusztai tanár urat nem kergette a tatár. Időmilliomos volt. A délelőtt és a délután egyre ment.
Ám az történt, hogy Pusztai Dániel, ha már Eger környékén szállt meg, kíváncsian fürkészte a város színházának műsorfüzetét. Rábukkant egy újdonságra; az egri színház tánctagozata premiert hirdetett. Az alkalmat bizony meg kellett ragadni: táncszínházi előadást (amelyben néha akrobataként perdülnek a táncművészek) ritkán láthat a mozgásában most éppen korlátozott halandó.
Tanárunk fájó derékkal bepréselte magát Fiat dobozkájába, és az éppen besötétedő estében csendben kisurrant a panzió kapuján. Nagy hibát követett el, hogy tervébe nem avatta be a derék házigazdát. A panziós, amikor látta elsuhanni a kis kocsit, nyomban a hatos számú apartmanhoz rohant. Pótkulcsával kinyitotta, s midőn a vendég kopottas ruháit szétszórva találta az ágyakon, gyanút fogott. Éppen a hetedik napon ült kocsiba jövevénye, és tűnt el a semmibe – másnap reggel fizetnie kellett volna a szállásért. A szobában hagyott kacatok fedezetként szóba sem jöhettek. A madárka kirepült. Gyorsan és furfangosan.
Mi most a teendő? Címet nem jegyzett fel, a teljes bejelentkezést a fizetség idejére szánta. A panziós birtokában pusztán egy mobilszám és egy halványan derengő név. Asszonya volt a bölcsebb. „Üssük be a vendég nevét a számítógép keresőjébe!” – javasolta. A gép kidobott néhány nevet, de nem mentek sokra vele. Találtak egy fizikust, egy gyógytornászt, egy lakatost. Címet, de még születési dátumot sem leltek, ami alapján vendégükhöz közelebb jutottak volna. A panziós lelkiállapota romlóban volt, amikor rápirított feleségére: „Az arcára csak emlékszel? Hány éves lehet?” „Talán hatvan, de lehet hetven is, mert ugyancsak megviselt volt az arca.”
Találtak egy Pusztait, aki 1932-ben született. „Ez lesz az! Mit tudunk róla?” Az asszony zaklatottan mozgatta az egeret, s bánatára felbukkant egy dátum: ez a Pusztai 1998-ban meghalt. „Ha meghalt, nem lehetett a vendégünk” – sóhajtotta a hitves.
Közben a színházban peregtek a táncjelenetek. Az egyikről azt olvasta a tanár: „Akik rálépnek a hideg, üres felületre, jeleket és emlékeket hagynak maguk után… mindeközben a közönség, mivel a darab erre lehetőséget ad, a saját képzelőerején repül tova az érzések felé.” Az igazat megvallva Pusztai Dániel magyartanár semmilyen hideg, üres felületre nem lépett, viszont felismerte, ezek a pazar táncosok hivatottak arra, hogy a néző – saját lelki útiterve szerint – belső utazást tegyen. A tökéletes koreográfia, a harmonikusan illeszkedő, egymást kereső mozdulatok tanárunkat ismét meggyőzték arról: a szépség fogja megváltani a világot.
A panziósnak és a bölcs asszonynak persze sejtelme se volt erről, de nagyot sóhajtottak, amikor vendégük éjfél előtt egy órával begördült a vendégház udvarára.