Eltekintve attól, hogy 54 éve Ausztriában él, Paul Lendvai hírlapíró változatlanul autentikus Magyarország-szakértőnek tartja magát, havi, heti rendszerességgel kimerítő elemzésekben minősíti az itthon történteket, rangsorol, osztályoz, vállon vereget, sarokba állít. Nagyobb baj ennél, hogy nyomtatásban megjelent nézeteit bibliaként citálják a Lajtán túl (és az itthoni vesztesek), amolyan magyar referensként tekintenek rá; a felületes idegen Lendvai-mozaikokból állítja össze a Kárpát-medencében történteket. (Boldogult Tom Lantos, az Egyesült Államok képviselőjeként volt annak idején hasonló „magyar hang” – annak ellenére, hogy az ottani magyarság többször is elhatárolódott tőle.) Emberünk rafinált klaviatúraművész, minden időben, minden rendszerben el tudja magát adni, tájékozatlanabb olvasó még azt is gondolhatná róla, tárgyilagos publicista. A Der Standardban legutóbb megjelent írásában – „Magyarország útja” – például úgy rúg bele Orbán Viktorba, hogy felvezetésként megdicséri Martonyi Jánost, amiért a külügyminiszter neki tetsző EU-gondolatokat fogalmazott meg a minap Göttweigben. Ez (mármint a Martonyi-beszéd) azért nagyszerű – lelkendezik Lendvai egy borzasztóan hosszú és bonyolult körmondatban –, mert a „Magyarországról alkotott kép (…) elsősorban a politikai hatalom Orbán Viktor által misszionárius buzgalommal folytatott megszilárdítása, nem pedig a balliberális fészekbe piszkítók által irányított média-összeesküvés miatt szenvedte el 1989 óta legnagyobb nemzetközi presztízsveszteségét éppen az EU-elnökség alatt”. Az írás második felében a Holokauszt Emlékközpont vezetőjének nem régi leváltását értékeli a szerző – itt már hiányzik a matiné, a bevezető tiszteletkör; a publicista az „elszabadult nacionalista propaganda következményeiről” tájékoztat. Bécsből.
Hadházy Ákos: Magyar Péter fél egy választási vereségtől