A folytatódó iskolabezárások kockázatairól

Fájdalom, de nem kerülhető el újabb iskolák megszüntetése – jelentette be Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár július 4-én a közrádióban. Lesújtó hír, mert azt hittük, hogy a jobboldali kormánnyal az oktatási intézmények felszámolásának is vége szakad. Hiszen a kommunista diktatúra négy évtizede alatt már megszüntettek közel négyezer általános iskolát Magyarországon, majd a rendszerváltoztatást követően a balliberális oktatásirányítás programszerűen folytatta az iskolabezárásokat, a szórványosan megmaradt alsó tagozatos kisiskolákat sem kímélve.
Természetesen változott a helyzet például azzal, hogy a falusi kis iskolákat immáron nem kell féltenünk. Most nagyvárosokról lehet csupán szó, ahol több azonos típusú iskola működik, beleértve a középiskolákat, amelyek férőhelyeit az idén már nem sikerült betölteni. Mert az okok nem változtak. Továbbra is csökken a gyerekek száma, és krónikussá vált az intézményfenntartó önkormányzatok pénzhiánya. Nem a minisztérium tesz lakatot az épületek ajtajára, hanem a fenntartók, döntő többségükben az önkormányzatok mondják ki a kiszemelt iskolára a halálos ítéletet. A legmagasabb szintű szakmai irányítás csupán megadja a szabad jelzést, és ezzel elindul egy különös folyamat.
Az eladósodott és minden értékesíthető vagyonuktól megfosztott helyhatóságok, amint szembesülnek aktuális költségvetésük kétségbeejtő állapotával, hamar rádöbbenek, hogy már csupán az intézményeiken tudnak spórolni. Ennek ellenére nem iskolabezárásokkal kezdik. Először a fűnyíróelvet próbálják alkalmazni, vagyis minden intézmény keretszámot kap, mondván, nincs több pénz, ennyiből kell gazdálkodnia. Persze a szívükhöz kapnak az igazgatók, de körülnéznek, mit tudnának leépíteni. Szakkörök, délutáni korrepetálások, napközis csoportok, sportfoglalkozások, párhuzamos osztályok, nyelvoktatásra szervezett kiscsoportok, technikai dolgozók, itt-ott pedagógusok esnek áldozatul. Addig tart az öncsonkítás, amíg az oktatási intézmény el nem ér a végső határig, amelyen átlépve már alapfeladatai szenvednének helyrehozhatatlan kárt. Szerencsés fejlemény, ha ennyi pedagógiai érték feláldozásával a város pénzügyeit egyensúlyba lehet hozni, mert így megmaradhat minden iskola. Tragikus viszont, ha továbbra is lyukas marad a költségvetés, mert ekkor a többi iskola fenntarthatósága érdekében egyet-kettőt véglegesen fel kell számolni. De melyiket?
A pedagógiai és a pénzügyi értékrend élesen szembekerül egymással. Lehetetlenné válik a párbeszéd, mert egyik fél sem érti, mit mond a másik. Az iskolák oktatási-nevelési eredményeikkel érvelnek, a tanintézmény nemes hagyományaira, társadalmi beágyazottságára hivatkoznak. Csatlakoznak a szülők, kijelentvén, ők nem véletlenül választották ezt vagy azt az iskolát, nekik szabad iskolaválasztási jogot biztosít a törvény, továbbá alkotmánybírósági határozat védi a gyerekeket, miszerint iskolai szerkezetátalakítás következtében nem kerülhetnek rosszabb helyzetbe, mint korábbi iskolájukban voltak. Soha nem látott egységben zárnak össze és példátlan elszántsággal érvelnek, követelnek, tüntetnek a szülők, a diákok és a pedagógusok. Ám általában hiába, mert győz a pénzügyi szemlélet. A gazdaságossági versenyben a nagy iskolák kerülnek előnybe a kisebb iskolákkal szemben, mert alacsonyabb a fajlagos költségük, ez viszont a központosítás irányába nyomja el a rendszert. Újabb pedagógiai érték vész el, az a személyesség, családiasság, a neveléshez szükséges fokozottabb érzékenység és alkalmasság, amelyet elsősorban a kisebb iskolák tudnak kialakítani.
Végül megszületik a döntés. Csakhogy amíg idáig eljutnak a képviselők, természetesen már rég nem szempont az iskolai munka minősége, nem számítanak a létszámadatok, mintha a gazdaságos működés sokat hangoztatott követelményéről is megfeledkeztek volna. Nem arra az intézményre esik a végzetes határozat, amely a leggyengébben működik, nem is arra, amelyben a legalacsonyabb az egy pedagógusra, illetve az egy tanteremre jutó tanulók száma, sőt nem is arra, amelynek fenntartása a legtöbb pénzt emészti fel. Hanem azt az iskolát szüntetik meg, amely ingatlanának a legmagasabb a piaci ára. Amint lehet, eladják az értékes telket és az épületet, az érte kapott pénz pedig pillanatok alatt és nyomtalanul eltűnik a település költségvetésének feneketlen zsákjában.
Felmérhetetlen anyagi, szellemi, erkölcsi értékek tűnnek el a közoktatásból, ráadásul sok esetben törvényeket is sértenek a döntéshozók. Úgy véljük, a szakmai irányításnak a folyamatba be kellene avatkoznia, amiként például miniszteri biztos vezényli le a csődbe ment vállalatok szanálását. Mindazonáltal nem az iskolabezárás az egyetlen módszer a felesleges kapacitások eltüntetésére, illetve kihasználására. Kisebb osztálylétszámokkal is taníthatnának az iskolák, amely nyilvánvalóan megemelné a tömegoktatás minőségének színvonalát. Ugyanakkor a demográfiai helyzet alakulása sem természeti csapás, amelyen ne lehetne változtatni.
Andorka Rudolf akadémikus, a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem rektora már a kilencvenes évek közepén, az iskolabezárások újrakezdésekor figyelmeztetett: a demográfia csak a már megszületett gyerekekről tud valamit érdemben mondani. Kalkulálhatja például, hogy a mostani csecsemők közül hat év múlva hányan kezdik meg az általános iskolát, tizennégy esztendő elteltével hány középiskolás várható, és rá négy évre elvileg hány 18 éves fiatal jelentkezhet egyetemre, főiskolára. Azt viszont nem tudja kiszámítani, hogy akár csak a következő esztendőben hány gyerek látja meg a napvilágot. A múltból induló és a jelenig tartó tendenciákat igen kockázatos a távoli jövőbe kivetíteni, erre alapozni végleges döntéseket pedig egyszerűen felelőtlenség. Már csak azért is, mert a jobboldali kormány aktív családpolitikát folytat, amelytől nyilvánvalóan azt reméli, hogy végre emelkedni kezd a születések száma, és előbb-utóbb biztosítani fogja a népesség egyszerű reprodukcióját. Akkor viszont szükség lenne a már megszüntetett és a mostantól felszámolásra ítélt közoktatási intézményekre. Egy iskola a helyi társadalom, a szülők, a gyerekek és a pedagógusok közössége révén eleven organizmus, amelyet ha megszüntetnek, már soha többé nem lehet feltámasztani.

A szerző oktatáspolitikus