A Nyugat halála vagy transzatlanti unió?

A Szovjetunió megszűnése után sokáig úgy látszott, hogy a kétpólusú világrend megszűntével viszonylag nyugodtabb időszak következik, a meglévő konfliktusok kezelhetőbbé válnak, a kiéleződő esetleges új ellenségeskedést pedig az abszolút túlsúlyban lévő Amerikai Egyesült Államok és szövetségesei könnyedén hatástalanítják. Ezt a helyzetértékelést és korhangulatot tükrözte az amerikai Francis Fukuyama 1992-ben megjelent, A történelem vége című könyvében.
Ma már egyre nyilvánvalóbb, hogy a történelem nem ért véget, tovább folyik a múltból már jól ismert küzdelem a nagyhatalmak, azaz a birodalmak között. A bipoláris világrend kétségkívül megszűnt, mert ma már az USA, az Európai Unió és Oroszország mellett egyre inkább meghatározó helyzetbe kerül Kína és India. De hosszabb távon számolni kell a regionális nagyhatalomnak számító Pakisztánnal, a feltörekvő Brazíliával és Törökországgal is. Törvényszerű, hogy az új helyzetben megváltoztak az amerikai külpolitika prioritásai is.
Úgy tűnik, az Amerikai Egyesült Államok lassan belátja gazdasági és katonai hatalmának csökkenését. De az Európai Unión belül is nagyon sok a különböző érdekeltségből eredő ellentét. Az EU jövőjét nemcsak az eurózóna országait sújtó pénzügyi-gazdasági válságok veszélyeztetik; a demográfiai problémák kezelése mellett komoly kihívást jelent a nagyszámú bevándorló integrálása is. További hatalmi-politikai bizonytalansági tényező Nagy-Britannia és az USA tradicionálisan jó kapcsolata, aminek egyfajta kiegyensúlyozása az EU-n belüli francia–német dominancia jelenléte. Ám a legsúlyosabb probléma a centrum-periféria viszony kialakulása, ami lehetővé teszi, hogy az unió valódi haszonélvezői a nyugat-európai nagyhatalmak legyenek, akik végső soron mindig a saját – hosszabb távú – érdekeik szerint döntenek. Jó példa erre az észak-afrikai válságra adott válasz: az EU a Keleti partnerség programjára szánt összeg kilencven százalékát pillanatok alatt átcsoportosította az arab országokban jelentős beruházásokkal rendelkező mediterrán államok részére, elvégre Franciaország és informális szövetségesei pontosan tudják, hogy az arab térségben található a világ olajtartalékának 60 százaléka. Ezzel a volt szovjet tagköztársaságok EU-integrációs programját feláldozták az arab ügy oltárán.
A többpólusú, gyorsan változó világ egyik legérdekesebb szerveződése a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SESZ), amelynek tagjai: Kína, Oroszország, Kazahsztán, Tádzsikisztán, Kirgizisztán és Üzbegisztán. A szervezetben megfigyelői státussal jelen van még India, Pakisztán, Irán és Mongólia. Ezen országok közül atomfegyverrel is rendelkezik Oroszország, Kína, India és Pakisztán. A SESZ-ben megállapodások születtek a légi közlekedésről, a vasútépítésekről, a vámügyekről és a kultúrák védelméről. Egyeztetések kezdődtek az Oroszország és Kína közötti gáz- és olajszállítások feltételeinek kidolgozásáról. A két miniszterelnök egyetértett abban, hogy a jövőben az egymás közötti üzletek lebonyolításakor nem használják többé a dollárt. Vlagyimir Putyin és Ven Csi-pao egy ésszerű és méltányos rend kialakítása mellett tették le a voksukat. Nyilvánvaló, hogy e szervezet jövőbeli befolyása kizárólag a tagországok elhatározásán múlik, hiszen szoros együttműködés kialakítása esetén egy rendkívül erős, új katonai és gazdasági hatalmi centrum jönne létre. Ez a kezdeményezés még gyerekcipőben jár, de a deklarált szándék és a kapcsolatfelvétel már önmagában is figyelemre méltó. Ettől függetlenül nem szűntek meg az Oroszország és Kína közötti jelentős érdekellentétek sem, ráadásul Oroszország elég látványosan igyekszik megosztani az Európai Uniót, kitüntető figyelmet fordítva Németországra.
A szorongó európai ember számára változó világunk legizgalmasabb kérdése természetesen a nyugati világ sorsára irányul: igazolódnak-e a Nyugat halálát hirdető teóriák, vagy mégis van megoldás? További hanyatlás vagy feltámadás? A transzatlanti unió létrehozása egy lehetséges válasz a sok közül.
A lisszaboni szerződés 2009. december elsején lépett hatályba, azóta az Európai Unió jogilag független, önálló állam. Így már nincs elvi akadálya annak, hogy az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Unió egy megfelelő szerződéssel létrehozzon egy szuperhatalmat, a transzatlanti uniót. 2007. április 30-án Washingtonban az Egyesült Államok (George W. Bush), az Európai Unió soros elnöke (Angela Merkel), valamint José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke szándéknyilatkozatot írtak alá, amelyben rögzítették a transzatlanti gazdasági integráció növelésének fontosságát. A célok nem kétségesek: „Mi, az Európai Unió és az Egyesült Államok vezetői, abban a hitben, hogy a transzatlanti gazdasági integráció és növekedés polgáraink javát, valamint versenyképességének növekedését szolgálja, egyben jótékonyan hat a világgazdaságra…” 2009-ben az Európai Parlament rögzítette, hogy Európának az USA-val fenntartott viszony a legfontosabb. Ma a Transzatlanti Gazdasági Tanács mellett a Transzatlanti Politikai Tanács működése és háttértárgyalások sokasága jelzi a szándék komolyságát.
A transzatlanti unió létrejötte esetén ez a szervezet adná a világ GDP-jének hatvan, a világkereskedelem negyven százalékát, valamint a közvetlen befektetések hatvan százalékát.
Az esetleges együttműködést serkentő tény, hogy Nyugat-Európa és Észak-Amerika sikereinek titka a keresztény értékrendben, a protestantizmusban, valamint a nyugat-európai és észak-amerikai intézményekben rejlik. Végső soron ezek tették lehetővé e térség felemelkedését, a gyarmatbirodalmak létrehozását, a Kelet legyőzését. Az sem véletlen, hogy az ipari forradalom ebben a térségben ment végbe.
A transzatlanti unió megalakulásának alapvető feltétele, hogy mindkét fél úgy érezze: egyedül nem képes a szükséges gazdasági és katonai erő biztosítására. Ezért szüksége van a másikra, az egyesülés kölcsönösen előnyös, a hátrányok pedig az elkerülhetetlen veszteségek kategóriáját alkotják. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy az Európai Unió hozza majd a nagyobb áldozatot, de ha mindkét fél úgy ítéli meg, hogy ez az ára a nyugati, keresztény civilizáció fennmaradásának, akkor az ellenzők hangját elnyomja majd az élni vágyás természetes ösztöne. Európának a következő évtizedben az egységesülés mellett sikeresen meg kell oldania a nemzetállamok szuverenitásának fenntartását, a különböző nemzeti kultúrák, nyelvek és életmódok továbbélésének garantálását is.
Természetesen senki nem gondolhatja komolyan, hogy egy ilyen szuperállam a jelenlegi óriási intézményi, pénzügyi, katonai és kulturális különbségek mellett könnyen létrehozható. Nagyon sok nagyon erősen ható tényezőnek kell egyszerre abba az irányba hatnia, hogy e két szuperállam egymásra szoruljon. Ma ez még szinte elképzelhetetlen, de a világban zajló gazdasági, demográfiai és civilizációs átrendeződés hosszú távon elvezethet oda, hogy a transzatlanti unió a keresztény, fehér ember által létrehozott civilizáció fennmaradásának végső eszközévé válik. Egy ilyen helyzetben a ma áthidalhatatlannak tűnő problémák gyorsan másodlagossá válnak.
A magyar külpolitika rendszerváltozás utáni mozgásterét a külső környezet és a geopolitikai adottságok mellett az ország mindenkori belső állapota határozta meg. A rugalmas, gyors reagálás különösen fontos egy többpólusú világrendszerben, ahol relatíve gyors átrendeződések zajlanak, a gazdasági folyamatok súlypontja egyre inkább keletre tolódik. Korábban a közép-európai régió országai joggal számíthattak az Amerikai Egyesült Államok kitüntető figyelmére, de az utóbbi tíz évben ez a helyzet alapvetően megváltozott. A világban zajló folyamatok átgondolása után Washington elfordult e térségtől, mivel sem katonai, sem gazdasági érdekei nem fűződnek a közép-európai jelenléthez. A 2008-as pénzügyi és gazdasági válság csak megerősítette a korábbi döntést. Ez a térség ma már az Európai Unió és a NATO keleti területe, de ez önmagában kevés a térség kiemelt státusának eléréséhez. A magyar külpolitika mintha nem követte volna az eseményeket, és még akkor is az ország atlantista elkötelezettségét hangsúlyozta, amikor ennek már régen nem volt semmi hozadéka. Miközben a magyar külpolitika alakítói hűségnyilatkozatokat tettek Brüsszelben és Washingtonban, a velünk azonos szövetségi rendszerhez tartozók egymás után kötötték a számukra előnyös kereskedelmi és politikai szerződéseket Oroszországgal és Kínával. Mintha nem találnánk a helyes arányokat a hosszabb távú euroatlanti integráció és a mindenkori gazdasági érdekeink között. A hét végén megkötött kínai–magyar egyezmények az elmozdulás első örvendetes jelei.

A szerző politológus
Az írás teljes terjedelmében a Magyar Nemzet online
változatán olvasható.