Kardvívóink már az 1908-as londoni játékokon elkezdik az aranyhalmozást. Egyéniben Fuchs Jenő nyer, aki aztán négy év múlva Stockholmban is a dobogó tetejére állhat, s majd négyszeres olimpiai bajnokként vonulhat vissza, mert a csapattal is duplázik. Kimaradt évek után, 1920-ban Antwerpenben az I. világháborúban rossz oldalon álló nemzetként nem indulhatunk, 1924-ben, Párizsban pedig csak az egyéni aranyat sikerül megszereznünk Pósta Sándor révén. Itt a csapatdöntőben az olaszok meglepik a mieinket, ám innentől számítva hosszú évtizedeken keresztül makulátlan a magyar kard. Aktuális csapatunk rendre behúzza az első helyet, egyéniben pedig szép sorban Terstyánszky Ödön (1928, Amszterdam), Jekelfalussy-Piller György (1932, Los Angeles), Kabos Endre (1936, Berlin), Gerevich Aladár (1948, London), Kovács Pál (1952, Helsinki), Kárpáti Rudolf (1956, Melbourne; 1960, Róma) kaszabolja le a világot.
A már 1932-ben csapattag Gerevich Aladár hét arannyal, egy ezüsttel és két bronzzal az olimpiák legeredményesebb magyar sportolója, az ötkarikás játékokon 1936-ban debütáló Kovács Pál hat aranynyal és egy bronzzal, a csapatba 1948-ban becsatlakozó Kárpáti Rudolf hat arannyal követi. Gerevich és Kovács 1960-ban ötven-, illetve negyvennyolc évesen teszi le a kardot, Kárpáti 1961-ben köszön el, ő ekkor negyvenegy esztendős.
1912-ben már megesett, hogy a kard egyéni versenyében három versenyzőnk végzett az első három helyen – Fuchs mögött Békessy Béla és Mészáros Ervin zárt –, de akkor még nem volt dobogós eredményhirdetés. 1948-ban már mondhattuk, hogy csak magyar versenyző állt a pódiumon. Igaz, csupán a győztes Gerevich és a harmadik helyezett Kovács, az ezüstérmes olasz Vincenzo Pinton nem jelent meg a díjátadáson…
Négy év múlva viszont tényleg elfoglaljuk a teljes dobogót: a veretlenül győztes Kovács mögött Gerevich az ezüst-, Berczelly Tibor a bronzérmes Helsinkiben.
Az egyéni előtt két nappal a csapatversenyben azonban akad miért izgulni a magyar táborban, tudniillik a fináléban az örök rivális olaszok 7:5-re vezetnek. „Életem legizgalmasabb csapatdöntője volt ez. A »győztes« olaszokat már fényképezték, filmezték, sokan gratuláltak nekik. Kimentem a folyosóra, de gyorsan vissza is jöttem, mert odakint csupa kétségbeesett magyar arcot láttam. […] Gulyás Gyula, a rádió kitűnő riportere a közvetítés közben rosszul lett. […] A drámai küzdelem folytatása úgy maradt meg bennem, mint egy lidérces álom, lassított felvételben, amiből olyan nehezen ébred az ember” – emlékezett vissza Kárpáti a Karddal a világ körül című könyvében.
A lidérces álom mindenesetre elillan, mert előbb Berczelly, majd éppen Kárpáti nyer 5-0-ra, Gerevich 5-3-as győzelme Pinton ellen pedig azt jelenti, hogy az utolsó asszót le sem kell vívni, együttesünknek sokkal jobb a találataránya, s újra olimpiai bajnok.
Kovácsnak a legemlékezetesebb mérkőzése – ezt is Kárpáti könyvéből tudhatjuk – nem olimpián esett meg, hanem az 1955-ös római világbajnokságon. Itt a döntőben a magyar kardcsapat harmincéves (!) veretlensége forog kockán. Ugyan a mieink 8:7-re vezetnek az olaszok ellen, a házigazdáknak eggyel jobb volt a találatarányuk, így Kovácsnak mindenképpen le kell győznie Roberto Ferrarit. Az ellenfél azonban 3-1-re elhúz, és így mindössze két tusra van a történelmi diadaltól.
„A valóságban csak egy találatot kaptam, nekem azonban mindig erőt adott, ha a terhemre tévedtek. Tudtam, hogy ezt az ellenfelem is érzi. Tehát annak is tudatában van, hogy én jobb vagyok. Hát ezért sikerült azután 5-3-ra győznöm” – vezette le az érintett, aki talpig úriemberként sohasem reklamált. Kárpáti is úgy emlékszik, hogy a legerősebb méltatlankodás, ami elhagyta csapattársa száját, az ejnye-ejnye volt.
„Amikor fordulásnál Kovács levette a sisakját, arcával szinte ő nyugtatta a magyar tábort. Egymás után négy olyan találatot vitt be, amelynél még a nagy szakértelemhiányról bizonyságot tevő zsűritagok sem mertek vitatkozni” – írta a Nemzeti Sport az ominózus asszóról.
A sors fintora, hogy kardcsapatunk hegemóniája négy év múlva éppen a budapesti világbajnokságon törik meg, a döntőben a sérült Kovács nélkül 9:7-re kikapunk a lengyelektől. A három muskétás azonban a római olimpiára még egyszer nekidurálja magát, itt is begyűjti a szokásos két aranyat, csapatban Delneky Gáborral, Horváth Zoltánnal és Mendelényi Tamással kiegészülve.
S befejezésként emlékezzünk meg arról az asszóról, amely az olimpia egyéni aranyérméről döntött. Kárpáti úgy áll fel a pástra az egy évvel korábban számunkra legtöbb borsot törő lengyel vívó, Jerzy Pawlowski ellen, hogy ha nyer, megvédi a melbourne-i címét, ellenkező esetben hatos holtverseny áll elő. Kellő drámai körítéssel 3-3 után lejár a vívóidő, és egy találatra vívnak – tizenegy percen keresztül!
„Borzasztó érzés volt. Nem is az járt a fejemben, hogy nekem a második egyéni olimpiai bajnokságot jelenti, hanem az, mit él most át a Palazzo dei Congressi termében összegyűlt hatalmas magyar szurkolósereg. Egyetlen gondolat zakatolt bennem: csak adni lehet, kapni nem. Éveknek tűnt az idő, amit Pawlowskival egymás tempóját keresve töltöttünk a páston. Végre szinte villanásszerűen érzékeltem, hogy Jurek barátom valamit elhatározott. Ebben az ezredmásodpercben – ahogy mi, vívók mondjuk, gondolatban –, elfogtam a tempóját tehetetlenségi helyzetében. És sikerült!”
origo.hu
Megfosztották mandátumától Fekete-Győr Andrást
