Az ördög patája

Sok hír jelent meg tegnap is az úgynevezett kémbotránnyal összefüggésben, de az ügy lényegéről továbbra sem tudunk többet. Amit pedig eddig tudunk, az alig több a semminél. Látványos jelenetek szíjon elővezetett, majd szabadon távozó politikai celebekkel, információmorzsák, az eljárás levegőben lógó eseményei, találgatások, valamint az előítéleteik vezényszavára hadrendbe szerveződő politikai táborok. A tudatlanság hatásos táborszervező erő, csakhogy ez az állapot nem tartható fenn a demokratikus jogállamba vetett, amúgy is megtépázott bizalom további porladása nélkül.
Ez így nem lesz jó.
Van olyan, hogy a hatóságok a nyomozás érdekében egy ideig visszatartanak információkat – a szóban forgó eljárás az elején szükségképpen titkos –, s ha az egyik gyanúsított ügyvédje mondja, akkor különösen hihető, hogy az ügy nemzetbiztonsági szempontból roppant kényes területet érint. Lehet, hogy a botrány minden ágas-bogas részlete, elágazása nem tartozik a nyilvánosságra, homályban maradása emberöltőkre államérdek, de a lényeg mindannyiunkra tartozik. Nem maradhat sokáig, talán eddig sem maradhatott volna titokban, hogy kinek kémkedett a gyanú szerint Szilvásy György és Galambos Lajos, mivel valósították meg ezt a példátlanul súlyos bűncselekményt, és hogyan követett el bűnpártolást Laborc Sándor. Nyilván van jogi magyarázat arra, hogy ezekről eddig semmit sem tudhattunk meg, de amíg a fenti kérdésekre nincs válasz, a botrány nem a várva várt megtisztulást hozza el, csupán mérgezi a magyar közélet levegőjét, rongálja a politikai osztály hitelességét.
Lám, már megjelentek az első külföldi kommentárok, és nem kétséges, a bizonytalanság fenntartása milyen országképhez szolgál újabb erőteljes ecsetvonásokkal: diktatúra, politikai leszámolás, ötvenes évek, megrendült jogállam, a kétharmados kormány által befolyásolt igazságszolgáltatás, koncepciós perek. Ez igazán kellemetlen, amellett nyilvánvalóan nem egyszerűen túlzó, hanem hazug és rosszindulatú, habzó szájú politikai elfogultsággal terjesztett vélemény. Erre viszont egyetlen ellenszert ismerek: mielőbb és a lehetőségek szerint minél tágabbra kitárni a titkos eljárást a nyilvánosság kíváncsi szemei elől eddig elzáró kaput. Már csak azért is, mert figyelemre méltó módon maguk az ügyvédek sem emlegetnek politikai motívumokat, a semmiből kreált eljárást.
A jogászszakma persze legyinthet a laikus okoskodásokra. Igaz, ami igaz: még újságírók is összekeverik néha a gyanúsítást a vádemeléssel, egyesek pedig a gyanúsított szabadlábra helyezését felmentő ítéletként értelmezik. A közvélemény azonban már csak ilyen, és – hátrább az elitista agarakkal! – valahol mégiscsak igaza van, amikor látni akarja már az ördög patáját. Ennek az ügynek a súlyát, a politikai következményeit pedig egész egyszerűen nem lehet túlbecsülni. Ilyesmi fejlett demokráciákban elő-előfordul, nálunk azonban emberemlékezet óta nincs rá példa, legfeljebb a Nyírfa-ügy hasonlítható egy kicsit a mostanihoz.
Furcsa módon minden politikai erő a nyilvánosságban érdekelt. A gyanúsításokat a megtámadásukként értékelő szocialisták is, hiszen azt mondják, hogy a katonai ügyészség által felhozottak hihetetlenek és nevetségesek. Hát hadd nevessünk mi is egy jót, ha lesz még kedvünk hozzá! A kormányoldal tavalyi győzelmét pedig többet között az elszámoltatás ígérete duzzasztotta kétharmadosra, ám katarzis csak akkor lesz, a „politikus bűnözők” elítélését akkor éli meg a törvény előtti egyenlőség diadalaként a közvélemény, ha az eljárás minden tekintetben kiállja a jogállamiság próbáját. Annak pedig alapkövetelménye az átláthatóság.
Akik ebben az ügyben dönteni jogosultak, az államérdekről elmélkedve egy dolgot fontoljanak meg. Minden egyes tudatlanságban eltöltött nap kárt okoz Magyarországnak.