Az uniós elnökség visszhangja

Január elsejétől június végéig Magyarország fél éven át töltötte be az Európai Unió soros elnöki tisztségét. Annyit le lehet szögezni, hogy az éppen az ellentettje volt annak, mint amivel Kovács László volt külügyi pártkáder, uniós adó- és illetékügyi biztos ötéves munkáját intézte el az Economist egyik cikkének – és nem blogjának, mint zavarában Kovács lódította – egyik mondata: „átvonulása nem hagyott nyomot”.
A volt biztoshoz hasonlóan a korábbi kormány által delegált Andor László foglalkoztatásért, szociálpolitikáért és társadalmi befogadásért felelős uniós biztos megítélése szerint a magyar uniós elnökség „termékeny és eredményes” volt, idézte őt csütörtökön az MTI. Hozzátette: „az elnökség kezdete nehéz volt a megelőző hónapokban hozott magyar jogszabályokkal kapcsolatban felmerült kérdések miatt, de ezek valószínűleg nem befolyásolják az elnökségi munkára általában vonatkozó értékeléseket”.
Mindez megegyezik az Európai Unió vezető hetilapja, az Economist-csoport tulajdonában lévő European Voice múlt heti számának két teljes oldalán, hat elemző cikkben megjelentek lényegével, amelyek a magyar elnökség teljesítményét értékelték. Az áttekintést nyújtó bevezető és hangadó írás ezt a címet kapta: „Erős haladás rossz indulás után.”
A „rossz indulással” a cikk is a médiatörvényre és az azzal kapcsolatos, kellemetlen szájízt adó vitákra utal. Ezután körvonalazza Orbán Viktor „goromba”, „euroszkeptikus” karakterét (eddig tart Andrew Gardner, az Economist elemzője cikkének az a része, amely nem közvetlen ismereteiből táplálkozik), majd megállapítja – és innen már saját fülére támaszkodik –, hogy meglepetésre a magyar miniszterelnök az elnöki pulpitust nem használta hordónak, amelyről nagy hangon folytatta volna otthoni retorikáját. Ellenkezőleg, „ami kibontakozott, az professzionális elnökség volt, amely visszafogott, keményen dolgozó stílust vitt, és egyértelműen, de nyitottan kommunikált”. Nyugodtan mondhatjuk, e „meglepetésben” benne van az egész magyar uniós elnökséggel szembeni előítélet, amelynek származási helye a magyar választók nagy része előtt nem titok.
Mielőtt továbbmennénk, néhány szó a két vádról. Ha az gorombaság, amikor egy miniszterelnök egy szakmai értékelést követő támadásokra, amelyek a lukasenkózástól a demokrácia haláláig terjednek, tényszerűen válaszol, a fogalmat újra kell definiálni. A másik: Orbán Viktor „euroszkeptikus” hírét balliberális körökben az a mondása alapozta meg – pontosabban ezt látták alkalmasnak ilyen hírneve keltésére –, hogy „az Európai Unión kívül is van élet”. E kijelentéssel a miniszterelnök egyszerűen hitet akart adni azoknak – lásd a szövegkörnyezetet –, akik netán csalódtak volna, ha Magyarországot nem veszik fel az Európai Unióba. A mondás amellett tökéletesen igaz: aki kételkedik benne, kérdezze meg Svájc vagy Norvégia polgárait, hogy van-e élet az unión kívül.
A másik: Orbán Viktor egyáltalán nem kételkedik az EU-ban, főként nem tekinti ellenségnek. Ellentétben például Václav Klaus cseh elnökkel, aki a cseh uniós elnökség idején az Európai Parlamentben elmondott beszédében arra figyelmeztette a közösséget, hogy „ne viselkedjen úgy, mint a kommunista diktatúra képviselői, akik Csehországot és a térséget évtizedeken át zsarnoki uralmuk alatt tartották. Vagyis ne teremtsenek egy olyan helyet, ahonnan a kritikát száműzik”. Amire képviselők indultak sietve a kijárat felé, míg a politikai korrektségért a szomszédban soha nem járt német Hans-Gert Pöttering, a Klausszal ugyanazon néppárti politikai családba tartozó akkori európai parlamenti elnök rákvörös arccal meredt maga elé.
Most pedig folytassuk Gardner félbeszakadt ódáját a magyar elnökséghez: „Annak megközelítése olyan volt, hogy támogató szerepet játsszon az Európai Unió külpolitikai vezetője és az Európai Tanács elnöke számára.”
Ha más elnökség az előző hét évben kapott ilyen dicséretet, akkor Rip Van Winkleként 2004-ben elaludva most ébredtem fel.
A European Voice említett két oldalát három fotó illusztrálja. Egyik a miniszterelnöké, a másik Matolcsy György miniszteré. A harmadikon egy liberális vagy zöldképviselőnő fehér lapot tart maga elé, rajta a Magyar Nemzet-logó, alatta átlósan, vörös betűkkel felvitt felirat: Cenzúrázva.
Ezeknek az információknak is természetesen pontosan ismerjük a származási helyét. És hogy a szakmailag kifogástalan magyar elnökség munkájára valóban csúnya árnyékot vetett rágalmaknak az idegenben igazságként befogadó közegét kivételesen legalább egyszer és kicsit megpróbáljuk mentegetni, ne feledjük a források rendkívüliségét. Ugyanis legyen az liberális vagy zöld európai képviselő, olyannal még nem találkozott, hogy – például – egy szlovák társa Fico miniszterelnök idején vagy ma saját hazája ellen szólal fel. Még akkor sem, ha egy szlovák faluban a cigányokat két és fél méteres fallal választják el a „fehérektől”. Mint ahogyan egy olasz képviselő Berlusconi miniszterelnököt nem hurcolná meg e fórumon még akkor sem, ha a miniszterelnök az olasz sajtó másik felét is zsebre vágná. Ha tehát egy ilyen látványhoz és hangokhoz nem szokott európai parlamenti képviselő azt olvassa a magyarországi, balliberális–szocialista Göncz Kinga volt külügyminisztertől és jelenlegi képviselőtársától, hogy a magyar elnökséget ki kellene venni Orbánék kezéből, és az országot szankcionálni kell, valóban azt hiheti, hogy Magyarországon kényszermunkások már-már emberégető máglyákat raknak a magasba.
Ha pedig mindehhez a Nyugat komoly lapjaiban esőcseppszerű kopogással azt olvassa, Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök életéért súlyosan aggódni kell (Tamás Gáspár Miklós); Orbán Bonaparte (Heller Ágnes), ideológiája náci (Magdalena Marsovszky); revizionista (Florence La Bruyere a Libérationban); a titkosszolgálatok izraeli zászlót égetnek (Deutsche Presse Agentur); Gyöngyöspatáról 300 romát evakuáltak (minden médium); a Gyöngyöspatán véresre vert, bekötött fejű fiúról készült fotó képaláírása szerint roma áldozat (Reuters-kép, Tages Anzeiger-képaláírás); Magyarországon kihunynak a fények (szintén Tamás Gáspár a Corriere della Serában), valamint Paul Lendvai, Dalos György és hasonló társaik jól kiszámított aljasságaival találkozik, amikor Magyarországról van szó, akkor beláthatjuk, az alternatív hírforrásokat teljes mértékben nélkülöző európai honatyáknak és honanyáknak nem könnyű a dolguk.
Ne áltassuk magunkat: a szennykampány sikeres lett. Magyarországot Európa polgárai közül igen sokan „náciországnak” látják. Ennél nagyobb öröm a kampányolókat nem érhette.
Harcuknak azonban igen komoly járulékos haszna született – számunkra. A fél évvel ezelőttihez képest mostani bázispártjuk népszerűsége zuhant, amihez jelentősen hozzájárult az, hogy választóik egy részének is elege lett globálisan egyedi – hazájuk elleni – ultraharsány kampányukból. További megelégedésünkre szolgál az is, hogy e társaságot, amely – legyen az francia vízmű–Pécs, Alstom–főváros vagy szlovák–magyar vita – mindig az idegen érdekeket védelmezi, olyan természettel verte meg a sors, hogy az a politikai ésszerűséget, azaz a szavazatmaximálást is maga alá gyűri. Ezért az SZDSZ után az MSZP-t is elpusztítja. Tisztul a levegő.