Nézem az életrajzában, hogy a 2004-es olimpia után Athén díszpolgárának választották. Minden ottani bajnok megkapta ezt az elismerést?
– A magyarok mindenképpen, itt, Budapesten rendezték az ünnepséget az athéni polgármester részvételével, úgy emlékszem, még 2004 végén. Így előbb lettem a görög főváros díszpolgára, mint lakóhelyemé, Törökbálinté, hiszen itt alapszabályt kellett módosítania az önkormányzatnak, korábban még senkit nem ért ilyenfajta megtiszteltetés. Így én lehettem az első törökbálinti díszpolgár.
– Ehhez képest régóta Budaörsön készül, illetve beszélgetésünk helyszínén, Budakeszin. A két lőtér autóval pár perc egymástól.
– Ez így van, de szakmai okok miatt jártam, járok az országon belül máshová is, például Sarlóspusztára, havonta egyszer-kétszer.
– Akkor végül is miért érintette annyira érzékenyen, amikor Athén után veszélybe került a felkészülési lehetősége a budaörsi lőtéren?
– Itt edzek délelőtt vagy délután több mint harminc éve, a távolabbi helyszínekre idő és pénz hiányában nyilvánvalóan nem tudnék „átköltözni”. Ebben a lőtérben benne van édesapám keze munkája is, amikor még az MHSZ létesítményeként felépítették. Itt nőttem fel, minden fához, fűszálhoz személyes emlék fűz. 2005-ben kezdődött az egész, kitalálták, hogy túl zajos a lőtér, ehhez képest lakott terület nincs közel, a szomszédban a mentők helikopter-leszállóbázisa, valamint egy vastelep és egy fatelep működik, itt húzódik a főútvonal. Ezek nem zajosak? Ráadásul szép helyen fekszik, de hát működik koronglőtér a Margitszigeten is… Részletekbe nem mennék, de elképzelheti, hogy a huzavona hatására milyen lelkiállapotban készültem itt-ott a pekingi olimpiára. Ahol aztán csak két koronggal maradtam le a dobogóról, mégis az évi legjobb eredményemet lőttem. De félre ne értsen, a világért sem jelenti mindez, hogy erre fognám a szereplést, a holtversenyes kilencedik helyet, pontosabban tizenharmadikat, mert a kínai ábécésorrend sem nekem kedvezett…
– Mondhatjuk, ahhoz képest, amin keresztülment, erőn felül teljesített. Hogyan zárult a lőtérügy?
– Remélem, tényleg lezárult, de óvatosan kell fogalmaznom. Peking után egy ügyvéd barátom, Paróczai Csaba mellém állt, s jogi szempontból egy hónap alatt rendbe tette az ügyet. Ennek ellenére sajnos még nem lett nyugalmam a lőtéren, erre mondtam, hogy felfüggesztem a pályafutásomat addig, míg újra biztos hátteret nem kapok. Aztán az idén februárban látszott a remény arra, hogy a lőtérgondok megoldódnak, a zavaró tényezők megszűnnek. Erre alapozva azonnal bejelentettem, hogy folytatom a sportkarrieremet, hiszen csak a versenyzést hagytam abba, a lövészetet nem, a magam örömére továbbra is csináltam.
– Jól érzékelem, hogy most sugárzik önről az öröm?
– Igen, tökéletesen jól vagyok, lélekben szinte szárnyalok. Szakmailag persze van még mit javulni, hiszen korábban nemhogy három évet, három hetet sem hagytam ki. Ezerszázalékos edzésmunkát végzek, emellett azt a stresszt, feszültséget kell újra megszoknom, ami a versenyzéssel jár, ebben még labilis a formám. Ám akadnak kedvező jelek, a brnói nagydíjon második lettem, Mariborban szélviharban megnyertem egy kisebb nemzetközi viadalt.
– Az áprilisi pekingi Világkupán viszont huszonhatodik lett, bár korábban azt mondta, ezen még nem indul.
– Valóban, szakmai szempontból még nem volt annyi munka mögöttem, vakon ugrottam a mélybe. Ehhez képest 65-öt lőttem, amit pozitívan értékeltem. Belevágtam az olimpiai kvalifikációs versenyek közepébe, s ha nem látnék esélyt az indulási jog megszerzésére, nem gondolkodnék Londonban. Két hét múlva a maribori Vk-versenyen két kvótát osztanak, az augusztusi belgrádi Eb-n egyet, szeptemberben, megint Belgrádban, a vb-n – ilyen se volt még, hogy egy színhelyen rendezzék mindkét az évi világversenyt! – még egyet. Eddig tizennégy kvóta kelt el, s csak viszonyításképpen: több mint hetvenen jelentkeztek a Vk-viadalra.
– Az újrakezdés körülményeit már nagyjából ismerjük, de milyen volt hajdan az első, igazi kezdésé?
– Édesapám és édesanyám is versenyszerűen lőtt, mindketten skeetesek voltak, nekem magától értetődő volt, 1980-ban vágtam bele. Ebben az idegi-technikai sportágban a feszültséget kell megszokni, a beérési idő nagyjából hat-nyolc év, ehhez képest én 1983-ban már megnyertem a junior Eb-t, azzal az eredménnyel a felnőtt nők között is második lettem volna. Apukám nem volt híres arról, hogy túlságosan dicsért, „nünükézett” volna bárkit is, nekem akkor annyit mondott: „Jól van, folytathatod!”
– S milyen jó, hogy folytatta! Folyamatosan jöttek az eredmények, talán kevesebben tudják, hogy a reflektorfényt jelentő olimpiai medálok mellett, előtt egyéniben és csapatban összesen tizenegy vb- és tizenhárom Eb-érmet szerzett, köztük négy-négy aranyat. 1998-ban és 2002-ben egyaránt világcsúccsal lett egyéni világbajnok, de ha jól tudom, édesapja már előbbit sem élhette meg.
– Sajnos így van, 1997 karácsonyán ment el. Vele én is meghaltam kicsit, s felmerült bennem, hogy befejezem ezt az egészet, de anyukám, akit talán akkor nekem kellett volna jobban támogatnom, helyette ő támogatott engem, kijelentette: „Apád nem azért dolgozott veled húsz évet, hogy mert most már nem áll melletted, csak úgy abbahagyd!” Ez a mondat szíven ütött, ezek után a ’98-as, világcsúcsos, olimpiai kvótaszerzős világbajnoki cím egyszerűen kiszakadt belőlem. Édesanyám csak Sydney után árulta el, hogy amikor 1997 nyarán a női skeetet felvették az ötkarikás programba, az akkor már nagybeteg apu azt mondta neki: „Teca, úgy érzem, Diánka ott lesz az olimpián, figyeld csak meg!” Ott is voltam, bronzérmet szereztem.
– Bár szakága ekkor debütált, önnek mégsem ez volt az első ötkarikás szereplése, hiszen az 1992-es barcelonai játékokon még koedukált, férfi-női vegyes mezőnyben szerepelhetett. Hogyan?
– Először és utoljára találták ki ezt a szisztémát, a hat legjobb női versenyzőt hozzácsapták a fiúkhoz. Érdekes érzés volt az esélytelenek nyugalmával versenyezni, a 150 korongból eltaláltam 143-at, erre büszke voltam.
– És a végső győztes Csangra? Elvégre a kínai hölgy az erősebb nem tagjait is megelőzte.
– Klassz volt nézni, mi, lányok kicsit magunkénak is éreztük a győzelmét. Egyébként hat évvel később ugyanazon a pályán a vb-n éppen vele lőttem szét az aranyéremért, és sikerült felülmúlnom.
– Az 1996-os atlantai olimpia miért maradt ki az életéből?
– Mert koedukált skeetversenyt már, külön nőit pedig még nem rendeztek. Ezért többedmagammal belevágtam a dupla trapba, ami akkor már olimpiai szám volt, megpróbáltam egy fenékkel két lovat megülni. Majdnem sikerült, egy koronggal maradtam le a kvalifikációról.
– A későbbi ötkarikás sikerekről viszont nem maradt le, a sydneyi bronzérmet követően 2004-ben Athénban huszonnégy év szünet, a puskás Varga Károly moszkvai diadala után szerzett újabb magyar aranyat, ráadásul első nőként a sportágban. Itthon mindig azt mondták-mondják, lövőinket az olimpián a túl nagy tét nyomja össze. Önt miért nem?
– Mert egyrészt csak a lövésekre koncentráltam, másrészt éppen feldobott az a tudat, hogy sokan látnak és szurkolnak értem, a felfokozott figyelem nekem inkább jót tett. Mi, koronglövők eleve másképp viszonyulunk a külvilághoz, mint a pontlövők, a mozgásunk, a stílusunk sokkal dinamikusabb, s nem kell a pulzusunkat annyira levinni, hogy szinte megálljon a szívünk.
– Az sem bénította meg, hogy a sikerrel anyagilag is megalapozhatta a jövőjét?
– A szüleim korán megtanították, hogy ebből a sportágból nem lehet megélni, csak szeretetből érdemes csinálni. Ha pedig jön az eredmény, azt örömmel kell fogadni, plusznak, ajándéknak venni. Álszent lennék, ha azt mondanám, anyagilag nem jött jól az olimpiai bajnoki cím, de így legalább most el tudok menni kisebb versenyekre, edzőtáborokba a saját pénzemből, mert ezeket senki más nem finanszírozza. Aki ezt nem teheti meg, annak nincs esélye az élvonalba kerülni.
– Ebből kiolvasható egyrészt a sportág sanyarú hazai helyzete, másrészt némi kritika a magyar szakszövetségnek. Érdekes, sportlövészetünk jelenlegi „zászlóshajója”, a puskás Sidi Péter keményebben támadja a vezetést.
– Tényleg sok a gond, s többen vagyunk, akik Petihez hasonlóan változásokat szeretnénk, én is, de a habitusom szerint visszafogottabban, csendesebben, konfrontáció nélkül. Hiszek abban, hogy végül győz az igazság, s ebben az öt és fél év után lezárulni látszó lőtérgondjaim csak megerősítettek.
– Szakmai szempontból egyébként mi a véleménye Sidiről?
– Zseniális lövő, benne van a kezében az olimpiai aranyérem, komolyabbá, szakmailag éretté vált, akár már Londonban a csúcsra juthat.
– A lövészet technikai sportág, ahol a fegyvernek nyilván hatalmas a szerepe. Ön milyen puskát használ?
– Egy Perrazzit, amely a fegyverek Ferrarijának számít. 1998-as vb-győzelmem utáni jutalomként kaptam a gyártól. Érdekesség, hogy utána egy ideig még a „kis öreggel”, egy korábbi Perrazzimmal lőttem, azzal csináltam meg a 2000-es olimpiát, csak utána váltottam. A mostani puskám csövére arany verettel felrakták az olimpiai bajnoki és az egyik vb-címemet. Jól karbantartva szinte örök életű egy ilyen csodálatos fegyver.
– Mint egy jó sportlövő. Ön mit csinál, ha netalán nem sikerül kvalifikálnia magát Londonra?
– Ha nem lesz meg a kvóta, sem dőlök a puskámba. Ez kortalan sportág, beleférhet, hogy megcélzom Brazíliát, a riói olimpiát is. Bár negyvenhat éves vagyok, azt szoktam mondani, csak nevetőráncok látszanak a szemem körül.
természetbarát
Természetbarát kert: ez lenne a legjobb megoldás?
