Idénynyitók

Ejnye, egyre gyakrabban elfog a nosztalgia; na de jövőbeni idénynyitókról mégsem mesélhetek. Bezzeg azok a régiek! Annyi kitörölhetetlen emlék, a leginkább idekívánkozó talán az az 1975. augusztus 30-i (nem július 15-i) mérkőzés, amelyen a Kaposvár újonc együttese bemutatkozott az NB I-ben. Miután a szurkolók a nyár folyamán társadalmi munkában gyakorlatilag újjáépítették a stadiont, a fiúk hálából csekélyke 22 ezer néző előtt Burcsa Győző két góljával 2-0-ra intézték el a Vasast. Hogy a magyar futball akkoriban micsoda érzelmeket mozgósított, arra nem is a pályáról vagy a lelátóról, hanem a városi kórházból hozhatjuk a legjellemzőbb példát. Ahol rádión hallgatták a meccset, és amint a játékvezető 1-0-nál büntetőt ítélt a hazaiak javára, az egyik néma beteg váratlanul felüvöltött: tizenegyes! Burcsa bevágta, a szobatársak kiünnepelték magukat, aztán döbbenten rögzítették: a srác beszél! Az orvosok ugyancsak elhűlve elemezték, hogy a hirtelen sokk kiválthat ilyen hatást, a sportnapilap megható riportban számolt be a szenzációról. Majd két nap múltán „A néma szélhámos” címmel volt kénytelen közölni, hogy a táppénzcsaló úriember hónapok óta csak adta a némát, és semmi sem zökkenthette ki a szerepéből, kivéve, ugyebár, a kedvencek gólja.
Efféle történetek manapság már nincsenek, de érzelmek azért még vannak. Különösen, ha ilyen meccsel indul a szezon, mint a DVSC–Vasas. Ahol a házigazda úgy nyer 5-2-re, hogy az ellenfél védelme csupán elméleti alakzat, a negyedik percben már benn van az első, fél órán belül a harmadik, szegény Vasast még a bíró is jogtalan kiállítással és büntetővel sújtja (a debreceni kórházban persze egyetlen néma sem kiált tizenegyest), 4-0-nál mégis marad annyi tartása, hogy legalább 4-2-re visszakapaszkodjon. A hazai drukkerek ettől még remekül szórakoznak, bár azt már éneklik, mint hajdan, hogy favilla, fakanál, fatányér, meghalunk a, meghalunk a Lokiér’. Igaz, a szótagszám sehogy sem jönne ki a műanyag villa, műanyag kanál, műanyag tányérra. Azt viszont többen is refrénszerűen állítják magukról, hogy nem bűnözők, egyesek a hírek szerint a 80. percben az új sporttörvény elleni tiltakozásként el is hagyták a tribünt. Szombaton aztán a Pápa elleni meccs 60. percében az újpestiek is így cselekedtek, ami szintén érthetetlen. Egyrészt, mert a vérbeli szurkoló saját magát és csapatát sem bünteti az őt máshonnan ért vélt sérelemért, inkább, ha kell – lásd Kaposvár, 1975! –, betont kever, sittet hord, lelátót épít, még a táppénzcsalásról is megfeledkezik; másrészt, aki nem bűnöző, azt miért zavarja, ha a bűnözőket mostantól akár le is ültethetik? Még örülnie is kellene neki.
Hogy témát váltsak, pironkodva bevallom, annak idején jártam NB II-es idénynyitókra is. Például ott voltam az 1980-as évek derekán azon az Építők– Komló meccsen a Népligetben, amelyen a baranyai szurkolók először láttak a hazaiak fehér mezében magyar pályán afroamerikai – vagy inkább afroeurópai, csak így valamiért nem mondjuk – játékost. Az öreg komlói bányászok mutogattak, kacagtak, visítottak, és egymást hátba lapogatva hajtogatták: Nézd má’, nííger, nííger! Rasszisták lettek volna? Azt se tudták, azt se tudtuk, mi az. Azóta sokat tanultunk. És még többet felejtettünk.