Több mint vezércsere?

A feltörekvő országok sokkal nagyobb súlyú képviseletének ígéretével szerezte meg a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezérigazgatói posztját Christine Lagarde volt francia pénzügyminiszter, az IMF első női vezetője. Kérdés azonban, hogy a hangzatos reformokat valóra váltja-e a szervezet, és hajlandó-e változtatni azon a torz szavazati rendszeren, amely köszönő viszonyban sincs a tagországok valódi gazdasági erejével. Mindenesetre a pénzügyi válsághullámok nyomán egyre nagyobb befolyást szerző intézet egyre kevésbé maradhat egy szűk európai és észak-amerikai pénzügyi kör kezében.

Ha engem választanak, biztosítom, hogy az összes tagállam a valutaalapon belül minden szinten, megfelelő mértékben képviseltethesse magát – ekképp igyekezett szavazatokat szerezni Brazíliában Christine Lagarde a Nemzetközi Valutaalap vezérigazgatói tisztségéért folyó küzdelemben. A volt francia pénzügyminiszter világ körüli kampánykörútjának minden egyes állomásán kihangsúlyozta, hogy vezetése alatt jóval nagyobb szerepet kíván adni a feltörekvő államok – elsősorban Kína, India, Oroszország és Brazília – számára, mert meglátása szerint „a helyzetet orvosolni kell”.
Bár a volt francia pénzügyér diadalát szinte biztosra lehetett venni, a posztért folyó minden eddiginél élesebb vetélkedés már jelezte, hogy eljárt az idő az IMF-et érintő hallgatólagos megállapodások felett. Eddig a második világháborút követő pénzügyi rendszer alapjait lerakó 1944-es Bretton Woods-i szerződés szerint létrejött Világbank elnökét az Egyesült Államok, a valutaalap vezetőjét pedig az Európai Unió adta. Most azonban – a gazdasági súlypontok átrendeződésével – ez már korántsem számított automatizmusnak.
A nemzetközi szervezet döntéshozatali rendszere rég megérett a változásra, ezért – a feltörekvő államok esetleges palotaforradalmát kivédendő – már 2006-tól a szavazati arányok fokozatos változtatása mellett tette le a garast az IMF vezetése.
A valódi átalakítás azonban a mai napig várat magára. Idén márciusban ugyan életbe lépett a kvótarendszer és az ezzel arányos szavazati jog reformja, ez azonban még a legnagyobb jóindulattal is csak egy erőtlen kezdeti lépésnek nevezhető. A nagyobb horderejű változtatások egyelőre csak ígéretek maradtak: ilyen például az a tavaly elfogadott javaslat, amely szerint a fejlett országok hatszázaléknyi szavazati jogot átcsoportosítanak a fejlődő, illetve feltörekvő országok irányába. Eszerint India és Brazília is a tíz legmagasabb szavazati aránnyal rendelkező tagállam közé kerülhetne a későbbiekben. Az IMF vezetése tavaly arról is döntött, hogy az európai államok két helyről lemondanak az igazgatótanácsban, ezzel is erősítve az alulreprezentált fejlődő országokat.
Mindez azonban még csak papíron valósult meg, és – mint az Lagarde kampánykörútján is kiderült – a legtöbb feltörekvő állam szerint a hatalom ennél jóval nagyobb mértékű átengedésére lenne szükség a jövőben. A francia jelöltnek csupán egy komoly kihívója maradt a versenyben. A mexikói jegybankelnök, Agustín Carstens azonban hiába próbálta vinni „a felemelkedő országok zászlaját”, épp ezeket az államokat nem sikerült maga mellé állítania. Ennek a legfőbb oka az, hogy az IMF jelenlegi legnagyobb problémája nagyon is európai: a görög tűzvész megfékezése olyan feladat, amelynek sikeres megoldása igencsak kétséges.
– Nem véletlen, hogy Kína is végül Lagarde csapatát támogatta, hiszen maga is vásárolt az eurózóna több tagországának államkötvényeiből, így semmiféle érdeke nem fűződik hozzá, hogy a görög válság továbbterjedjen – fogalmazott Suppan Gergely, a Takarékbank elemzője, aki szerint az IMF vezetőjének megválasztását egyértelműen az eurózóna jelenlegi válsága határozta meg. Márpedig Lagarde a probléma egyik legjobb ismerőjének számít, aki nyilvánvalóan tisztában van a megoldási lehetőségekkel, és sokkal hatékonyabban képes közvetíteni az EU és a valutaalap között, mint egy fejlődő országból jött vezető. Suppan Gergely azt is kiemelte, hogy a francia bankok jelentős szerepet vállaltak a görögök csődközeli helyzetének megoldásában azzal, hogy 30 évre szóló államkötvényeket vásárolnak. A francia modellt – amely Lagarde nevéhez fűződik – nagy valószínűséggel követik a németek és a hollandok is, annál is inkább, mert az ottani bankok is több milliárd eurónyi görög állampapírt tartanak a kezükben. A francia javaslat kedvező fogadtatásra talált mindkét oldalon, mert az így vásárolt görög kötvények kamata hat százalék körül alakul, vagyis Athénnek esélye van arra, hogy évi két-három százalék közötti fejlődési ütem mellett képes lesz apránként törleszteni az adósságát.
Suppan szerint az IMF-en belül csak akkor kerülhet ismét napirendre a tagállamok szavazati arányának megváltoztatása, ha a görög válság hullámai elültek, mert addig a nemzetközi szervezet minden erejét leköti az Athénnak szánt mentőcsomag. Más szakértők arra hívják fel a figyelmet, hogy a feltörekvő országok részére a kampányban tett ígéretekből nem sok valósulhat meg, mert a valutaalap döntéshozói továbbra is ugyanabból a pénzügyi érdekkörből kerülnek ki.