A magyar metropolis rögvalósága

A Mai Manó Ház kiállításán tíz fotográfus – Benkő Imre, Dezső Tamás, Gárdi Balázs, Hartyányi Norbert, Kovalovszky Dániel, Kudász Gábor Arion, Simon Márk, Sopronyi Gyula, Stalter György, Vancsó Zoltán – szemszögén keresztül Budapest a maga teljes valóságában tárul fel. Pőrén, nyersen, mégis huncutul összekacsintva a városlakókkal. A ösztöndíjasok egy éven keresztül fotózhatták a magyar metropolist, felkutatva annak legbelsőbb titkait. Virtuális túra ismerős, mégis ismeretlen falak között.

Egy hely, ahol élünk. Vele ébredünk, vele fekszünk, együtt lélegzünk. Kicsit ütött-kopott, kicsit megfáradt, de a miénk. Azt hisszük, jól ismerjük minden porcikáját, minden betonszeletét, pedig nem. Egymásba gabalyodó életrétegeinek egy része rejtőzködik, csak avatott (fotós)szem veszi őket észre.
A Budapest Fotográfiai Ösztöndíj – amelynek létrejötte Korniss Péter Kossuth-díjas fotográfus és Schiffer János egykori főpolgármester-helyettes nevéhez köthető – célja, hogy a művészek optikáján keresztül láthatóvá, megismerhetővé váljon a magyar metropolis igazi arca. A Budapest Pozitív tárlaton bemutatkozó három generációhoz tartozó tíz fényképész saját tapasztalatain, a városhoz fűződő, hol bensőséges, hol távolságtartó viszony felmutatásán keresztül mesél.
A kiállítás nem átall szembesíteni a magyar metropolis rögvalóságával: a mélyszegénységgel, az embertelen körülmények között élők kilátástalanságával, a letűnt világok szilánkjaival, a valahol megragadt idővel, a ránk kényszerített nyugati életérzés izzadságszagával. Ezek a fotósok végtelen szociális érzékenységről tesznek tanúbizonyságot, mindegyikük a városlakók felől közelít Budapesthez, az emberből kiindulva értelmezik a környezetet. Vancsó Zoltán elegánsan, enyhe iróniával fűszerezve kutatja „Seholország” lényegiségét, képei néha mélabús álomszerű vízióknak tűnnek. Stalter György Város a városban című sorozatában a belső-józsefvárosi roma társadalom karcos, elszigetelt mindennapjait örökítette meg, de a hajléktalanok és a fogyatékosok is bekerültek látószögébe. Túlexponált képei spleen-porosak, fájdalmasak, nevetségesek egyszerre. Dezső Tamás és Benkő Imre az egykori lovi mindennapjait örökített meg: az öregeket, akik élete szétszakíthatatlanul összeforrott az ügetővel, az életre-halára menő fogadások pillanatait, a lovi által élő baráti társaságok nagy összeborulásait. Kovalovszky Dániel Emlékgyár című sorozata is egy még mindig létező múlt időt mutat fel: a szocialista éra örökségei – a pilleszék, a fröccsöntött telefon, a fóliával letakart autók – mindenhol visszaköszönnek. Ezek mindig emlékeztetnek arra, amit egykoron ránk kényszerítettek, ami ma is meghatároz minket, a városi létünket. Hartányi Norbert a városban létező szubkultúrákra fókuszált: a Margit-szigeten lézengő, tiltott dolgokat művelő vampokat, biciklis bandákba verődött, „lelakott” fiatal srácokat, gördeszkás suhancokat kapott lencsevégre. De Budapest panelkapcsolatai, fürdőpillanatai, az egyre duzzadó lakóparklét álságai sem maradtak ki a szórásból. Keménysége ellenére mégis van valami megfoghatatlan szépség ezekben a képekben. A maguk nemében idillikus pillanatok vetülnek egymásra. Egyértelműen kirajzolódik általuk: Budapest minden hibája ellenére nagyon is szerethető nagyváros. Mert a miénk.
(Budapest Pozitív, Mai Manó Ház – Magyar Fotográfusok Háza, szeptember 1-jéig.)