Adogatás

Régen jártam erre. Úgy alakult, hogy várakoznom kellett a Vadaskerti út sarkán lévő óvodánál, ahol oly szép éveket töltött a kislányom. Nem mintha ismerném a hasonló fővárosi intézményeket, de állítom, hogy ez itt, ebben a környezetben párját ritkítja. Amíg várakoztam, gondoltam, benézek fiatalságom e kedves erdejébe, az egykori rádiósóvodába. Az előjelek nem voltak kedvezők, az egykor gondosan nyírt gyep helyét felverte a gaz, az épület üvegajtajai szinte átláthatatlanok, egészen közel kell lépni, hogy kirajzolódjanak a belső kontúrok.
Már keresni kezdtem volna az üres fogasok alatti kifli jelet, ahol reggelente mindig megtaláltuk az előző napon elhagyott ruhadarabokat, sapkát, kendőt, kesztyűt. Hirtelen zár kattant belülről, és egy fekete egyenruhába öltözött, mosolygós fiatalember érdeklődött jöttöm célja felől. Mondom, itt valamikor óvoda működött. Ma is az, csak nem látszik – tréfálkozik a vagyonőr. Ezzel megadta további beszélgetésünk alaphangját, így sok információhoz jutottam. Megtudtam például, hogy az épület és a hozzá tartozó őspark még mindig a Magyar Rádióé. Így van-e, nem jártam utána, hiszen nem vagyok már érdekelt, nincs kicsi gyerekem, és 2007 óta rádiós sem vagyok. (Hogy miért nem, erre érdemes lenne visszatérni egy másik írásban, akár a demokráciaféltők okulása végett is, akik oly hevesen támadják a mostani létszámcsökkentést.) De maradjunk az egykori csöppségeket nagy szeretettel és szakértelemmel gondozó-nevelő óvodánál. Ma itt semmi nyoma az életnek se közel, se távol. Pusztul minden – hallom a magányos őrtől, az épület, a park, a három teniszpálya.
Micsoda meccseket játszottunk itt mi, tévések, rádiósok! Az akkori partnerek közül többen már nemcsak a szervát, de egymás köszönését sem fogadják – a rendszerváltozás nagyobb dicsőségére. Nem ezeket a partikat hoznám vissza ezekre a pályákra, hanem, ha rajtam múlna, megnyitnám a kaput a környék vakációzó gyerekei előtt. Jöjjenek teniszezni, rohangálni, játszani. Már hallom is az ellenérveket: nincs tisztázva a tulajdonosi kör, tartozása van a ki tudja, melyik cégnek, magas a fű, alacsony a korlát, csöpög a csap, gazos a pálya, nincs már oldalvonal, és különben is, csak gonddal járna az egész.
Ismétlem, ha én hozhatnék döntést, nem érdekelnének a gáncsoskodók okoskodásai, hanem kinyitnám az ajtót a nyár hátralévő részében. Lesz, ami lesz, de a számítógépek mellől kivinném a gyerekeket a szabadba, táguljon a tüdő, izmosodjon a kar, egyenesedjen a gerinc. A többi csak duma! Kerítsünk a környéken egy akár nyugdíjas testnevelő tanárt, találjunk egy bátor önkormányzati tisztviselőt. Őr már van.
Nézzük csak az eshetőségeket: ha még valóban a rádióé az ingatlan, egy elnöki aláírással elintézhető az egész. Ha már egy másik intézményé vagy milliárdos vállalkozóé, csak még nem akarja megint óvodává tenni, panzióvá alakítani, lebontani, vagy egyszerűen kaszálni (a füvet), vele is egy nap alatt elintézhető lenne.
Ja, hogy sok ilyen hely van Magyarországon? Annál inkább gyorsan kell tenni valamit. Kezdődjék a Vadaskerti úti pályákkal! A bíró már sürget bennünket: time, time!