Már jó ideje vékony jégen jár a nyugati világ pénzügyi rendszere, amely a technológiai fejlődést utánozva maga is javarészt átköltözött a virtuális térbe – bár erre demokratikus felhatalmazást, biankó csekket aligha kapott valamikor is. Nagy kár, hogy luftballonjának kipukkadása világszerte pusztító hatással lehet a reálgazdaságokra és a bennük robotoló milliárdokra is, anélkül, hogy a valóságban ez utóbbiak különösebben rosszat tettek volna, netán elmulasztottak volna megtenni, ne adj isten lusták lettek volna, amint azt divatos manapság hangoztatni „fiatal és sikeres” üzletemberi körökben.
Ebben a bizonytalanságtól terhes légkörben – melynek kegyetlen mindennapjait Európában görögök milliói vagy éppen frankban eladósodott magyarok százezrei élhetik meg – az Egyesült Államok, a nyugati világ legfőbb oszlopa lassan, de biztosan a technikai fizetésképtelenség felé araszol. Legalábbis erről szólnak a hírek. Ezúttal sem arról van szó, hogy a vezető nagyhatalom egyik napról a másikra csődbe menne, de az ettől való félelem hangulata, mely ezekben a napokban egyre több embert magával ragad világszerte, önmagában is rendkívül pusztító hullámokat gerjeszt, melyek cunamiként zuhanhatnak rá védtelen áldozataikra.
Legyünk őszinték! Arra, hogy pontosan miért nem tud az Egyesült Államok politikáját meghatározó két párt, a demokraták és republikánusok, illetve a kormányzati felelősség javát viselő Barack Obama elnök megegyezni arról, hogy mennyivel és milyen feltételeknek megfelelve emeljék fel a törvényben rögzített államadósság-plafont, nincs racionális magyarázat. Mert az rendben van, hogy féket kell vetni a hiány növekedésének – amely a grafikonok tanúsága szerint az előző, republikánus elnök, George W. Bush alatt kapott kiadós lendületet –, ám az cseppet sem mindegy, hogy a késlekedés indoka valódi kényszer, vagy csak politikai játszma. Merthogy ez utóbbinak nagyon nem most van itt az ideje. Mondják ugyan elemzők, hogy a jövő novemberben esedékes elnökválasztás a tét, ám az áldozat és kockázat túl nagy lenne éppen azok számára, akik elvileg politikai hasznot remélhetnek egy ilyen akcióból. A tavalyi félidős választáson felemelkedett ultrakonzervatívok éppen most szorítanák a „washingtoni vízfejet”, azaz a szövetségi költségvetést önmérsékletre, illetve vennék el manőverezési lehetőségét, melyre a vártnál lassabban zajló kilábaláshoz minden bizonnyal szüksége lenne. Teszik mindezt úgy, hogy hallani sem akarnak a teherviselés kiegyensúlyozottabbá tételéről, mely a gazdagok és a nagy hatalmú korporációk adóinak emelését jelentené, vagy arról, hogy a háborúkra épülő expanzív külpolitika költségeit lefaragnák. Úgy tűnik, fejükbe vették, hogy Amerika első fekete elnökére omlasztják a házat, ha a fene fenét eszik is, bár egyelőre még egy tisztességes elnökjelöltre sem futja részükről. Mondjuk egy új Ronald Reaganre, ha kérni lehet, hiszen a feladat nem kicsi, sőt, egyre hatalmasabb.
Ha nem lesz megegyezés keddig, az Egyesült Államok nem omlik össze. Beindítják a bankóprést, vagy előrukkolnak valami új pénzügyi trükkel. Lesznek persze vesztesek, akár milliószám, mint a lakáshitellufi kidurranásakor, de a gépezet nem áll le, mert léteznek szilárd alapok. Nem. Félni nem a tengerentúlon kell, hanem ideát. Azoknak, akiknek már se pénzük, se reálgazdaságuk, se természeti erőforrásaik sincsenek. Tegyük hozzá, ezzel együtt vesztenivalójuk sem. Csupa elkeseredett ember, nyitva egyszerűnek tűnő „megoldásokra”. Példaképp meg ott az a fiatalember fenn, Skandináviában, akit épp egy hete ismert meg világ.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
