Szórakoztató, miközben olykor a végtelenségig tragikus Grecsó Krisztián regénye, a hatást plasztikus és emberi leírásokkal, jelenetekkel éri el, kimerevített pillanatokkal, a mondatokba terelt, örvénylő idővel, amelyben évek zuhognak el. A narrátor, a főhős, a család harmadik generációjának Pestre szakadt, de a fő helyszínként szolgáló telepre lélekben és testben vissza-visszatérő hőse bőven mesélve szálldos idősíkok és helyszínek között, így a szöveg a végére méhpempőhöz hasonlóan alakul szerves kaptárrá, homogén egésszé.
Azaz mégsem. A három generáció lényege a változás, főleg Magyarországon, a változás iránya pedig a cselekmény szerint negatív, még ha a nagyszülők háború és kommunizmus sújtotta sorsa derűt és hatalmas tartást hordoz is. Családregényről lévén szó, óhatatlanul felmerül az olvasóban a Száz év magány című Marquez-opusszal való párhuzam: a magány a közös szál. Ügyes írói fogás, hogy a nagyszülők egyike árva, nem ismertek tehát a korábbi ősök, és mivel az öröklődés nagyon fontos kapocs a generációk között, az egyik nagyszülő árvasága misztikumot kölcsönöz a regénynek: honnan erednek a pusztító hajlamok, a betegségek, az őrület, a kiszolgáltatottság, nyugtalanság magjai, amelyek ellenállhatatlanul meghatározzák a hősök életútját a jelenben.
Grecsó regénye nem hazudik: az élet nem vidám pamflet. Világépítése, mondatai pontossága, irgalmatlan realizmusa lenyűgöző. A szöveg „kortárs” modernitásával olykor meg kell ugyan birkózni, de megéri. Realizmus nélkül nem is lenne olyan átélhető a megszólaló karakterek mélysége, s nem értenénk, miért olyan közönségesek. Grecsó nem rejti véka alá, hogy a népi lelemény, a szellemi fürgeség és az egyszerű mélység mellett olykor óhatatlanul alpári is. Talán csak két problémakör kifejtése hathat polgárpukkasztónak. A narrátor prostituáltakkal való városi kalandjai (ezek kissé naturálisra sikeredtek, furcsán hat, hogy a mesélő ilyen helyzetbe kerül, még ha, ami történik, nem is lóg ki a korrajzból), és a szerelem, amely a családregény második generációjának két férfi tagja között szövődik, és életük végéig elkíséri őket. Utóbbi esetben az író bölcsen kerül mindenféle naturalizmust, és inkább csak irodalmi kísérletként ábrázolja ezt a sorsvariációt: aligha lenne hihető, hogy az ilyesmi a harmincas évek Magyarországán a vidéki élet szerves része volt. Írói témának azonban kiváló a férfiak között szövődő szerelem motívuma, a karakterábrázolás próbatétele.
Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című családregénye nem tör teljességre, s ez talán a legnagyobb erénye. Nem kényszerít ki válaszokat a karakterekből, inkább csak vázlatot fest róluk, s általuk az emberről, a családról, a különböző generációkról, végső soron rólunk, a bennünk és körülöttünk munkáló magyar jellegről.
(Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz, Magvető kiadó, 2011.)
Mi történt? Szalah könnyek között hagyta el az Anfield gyepét
