Bőrdzsekiben lakni

Magyarország fesztiválország lett, punktum. Ezen lehet keseregni vagy örvendezni, mindkettőre van indok bőségesen. Kétségtelen, hogy a legjobbak a kis, szerethető, „családias” fesztiválok, ilyen volt például az első néhány évben a Völgy. A siker aztán törvényszerűen meghozza a változásokat, és akit felboszszant a rossz megközelíthetőség, a lehetetlen parkolás, a tömeg, a sorban állás, a brutális WC-k, a levevés, a valahol messze vagy kivetítőn látható fellépő, az lemorzsolódik. Elengedi azt, amit egykor kedvelt, újra a klubok felé fordul, ahol minden világos és átlátható, kevésbé szól a pénzről, már amennyiben talál még ilyet. Mert a fesztiválbiznisz, különösen vidéken, kinyírja a kis klubokat. Az elfáradt alapítókat-látogatókat pedig felváltják az újak, akik még bírják a gyűrődést.
Tendencia és jó irány viszont a fesztiválok és a bor egyre szorosabb kapcsolata, és itt most nem arról van szó, hogy a járulékos viszontagságokat nehéz józanul kibírni, vagy hogy az elektronikus színtér zöme módosult tudat nélkül nem is tűnik zenének. Nem alkoholról és berúgásról szól tehát, hanem konkrétan a jó bor megjelenéséről. A magyar ugyanis bornép, csak egy időben kiverték belőle ezt a tudást, miként a vitorlázást, a vívást és a lovaglást. Aztán szerencsére egyértelművé vált, hogyha a VOLT Sopronban van, akkor jelenjen meg a soproni borvidék, ahol a megszállott poncichterek néhány év alatt visszaadták a sokáig gyomorgyilkosnak nevezett kékfrankos becsületét. Ebből a szempontból aztán Hegyalja maga a Kánaán, aki ott nem áldoz legalább egy napot intenzív pincelátogatásokra, magára vessen!
További örömhír, hogy lehetetlen nem észrevenni a környezettudatos gondolkodás terjedését. A Hegyalja Fesztivál eleve úgy indult, hogy a cianidszennyezés után felhívták a figyelmet a Tisza megújulására, jó állapotára. A helyszíni tapasztalatok és a Greenfo.hu szíves közlése szerint is elmondható, hogy a rendezvény idén is megérdemelte a zöldfesztivál minősítést. Az elmosható, visszaváltható poharaknak és korsóknak köszönhetően a szemét mennyisége tovább csökkent, ráadásul a résztvevők az Alkotópont iparművészeinek segítségével négy nap alatt csaknem ezer ajándéktárgyat készítettek sörösdobozokból. Idén a műsorfüzet előállítása is kisebb környezeti terheléssel járt, mivel kevesebb készült, a hiányzó mennyiséget pedig a Hegyalja 2011 mobilalkalmazás pótolta.
A legnagyobb buli minden értelemben és minden évben természetesen a Sziget, még akkor is, ha a „felrajzolta Budapestet Európa térképére” és a hasonló ömlengések barokkos túlzásnak tűnnek. A Szigetre halmozottan érvényes mindaz, ami miatt egy fesztivál értelmetlen és borzalmas tortúra, és amelynek kezdete és vége egyaránt egy BKV-ellenőr. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy szinte minden évben a nagyszínpadon is elkapható néhány szép pillanat, a világzenei felhozatal egyszerűen káprázatos, a fiatal alterek között pedig újra és újra át lehet élni a felfedezés szent boldogságát. A Sziget már tényleg szinte mindenkit idehozott, aki csak él és mozog a popzenében, talán csak egy zenekar van, amelyik hiába szerepel rendszeresen a közönség kívánságlistájának élmezőnyében, a szervezők a legnagyobb jóakarattal sem tudták eddig elcsábítani. Ez az elmúlt harminc év egyik legjobb rockegyüttese, a Red Hot Chili Peppers. Márpedig, ha a Szigetnek nem megy, félő, hogy önálló koncert sem lesz Budapesten belátható időn belül, pedig újra döngetnek, jön az új lemez, az új dal körül már megy a hiszti az interneten. Addig is, míg a zenekar valahogy idekeveredik, ajánlott olvasmány és nézegetnivaló Brendan Mullen A Red Hot Chili Peppers története saját szavaikkal című albuma. Mullen a Los Angeles-i rockélet egyik meghatározó figurájaként a hetvenes években a Masque nevű klubot vezette, 1981-től 1992-ig koncertszervezőként dolgozott a Club Lingerie-ben. Műfajoktól függetlenül válogatott, és ritka jó szeme volt, így aztán elég gyorsan forradalmasította L. A. klubéletét. Könyveket írt többek között a punkról, a Jane’s Addictionról és a Masque mozgalmas életéről. 2009 októberében halt meg. Az RHCP-könyvet partnere, Kateri Butler újságíró fejezte be. Nem ez az első kötet a zenekarról, sőt szépirodalmi művekben is gyakran felbukkannak, de alighanem ez a legmonumentálisabb. Komoly formátum, kétszázötven oldal, több mint háromszáz kép, lendületes tördelés, asztal kell hozzá. Visszatekintve az elmúlt három évtizedre, most már nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a Red Hot Chili Peppers megérdemli a kitüntető figyelmet. Igazából konkrét előzmény nélkül inkább ők voltak úttörők és előfutárok. Összehozták a funkot, a rapet, a punkot, a metált, és egy táborba terelték mindezek igencsak különböző közönségét. Nekik köszönhetően futott be a Beastie Boys, a Faith No More, megágyaztak a Nirvanának, és jöhetett az alternatív robbanás.
Pedig viccnek indult az egész. És eléggé lentről. Nézzük Anthony Kiedis énekes egyik felrémlő emlékképét a hőskorból: Flea-vel sokáig éltünk utcáról utcára és kanapéról kanapéra. Sokat aludtunk földön, és semmi nem hozza össze úgy az embereket, mint amikor egymás mellett kell aludniuk. Egyszer, amikor épp a hollywoodi gettóban lévő albérletünkből lakoltattak ki, fejenként kb. háromszáz dollárunk volt. Felmerült a kérdés, próbálkozzunk-e meg azzal, hogy összeszedünk még valamennyit, hogy ki tudjunk fizetni még egy hónapot, vagy vegyünk inkább bőrdzsekit. Leültünk, és tartottunk egy kis tanácskozást. Kinek kell lakás, vegyünk inkább bőrdzsekit, majd lakunk abban – hangzott az egyhangú döntés.
A Mother’s Milk című Red Hot Chili Peppers-lemezen van egy dal, a Higher Ground, amely szinte azonnal rádiós sláger lett. Üzenete, mely szerint, ha az ember keményen dolgozik a túlélésért, akkor győzni fog, úgy tűnik, a szerzők esetében telibe talált.

Brendan Mullen: A Red Hot Chili Peppers története saját szavaikkal (Cartaphilus Kiadó, 2011.) l l l l l