Bevérzett szem, a nyakon még mindig a fojtogatás nyomai, a beszélgetés alatt végig a kezeit gyűrögeti. Egy úgynevezett védett házban vagyunk, a Baptista Szeretetszolgálat intézményében, ahol biztonságban van a család. Puritánul berendezett szoba három ággyal, a földön egy karton ásványvíz, az egyik széken rengeteg újság – az öszszes a csepeli gyilkossággal virít címlapján. Csak arról beszél, ami azon a majdnem végzetes napon történt. Bízott a délszláv férfiban, hiszen a gyerekei rendszeresen jártak a lakásában. Szerényebben éltek, mint ők, ezért a délszláv felesége néha kisebb összegeket kért kölcsön. Élelemre, tisztítószerre pár ezer forintot, de ezt mindig megadták. Tudták róla, mikor kap fizetést, és általában mennyit utal a munkaadó, ahol már tíz éve dolgozik. A férfi nyolc éve magyar állampolgár – akkor még nagyon sok pénzbe és utánajárásba került az erdélyi magyarnak a procedúra –, ráadásul őt el is vágták az első állampolgársági vizsgán, valószínűleg kiszúrásból olyat kérdeztek tőle, amire itt született magyarok közül is kevesen tudnának válaszolni.
Összeszedetten, kerek mondatokban fogalmaz. A majdnem végzetes nap történéseit szombati számunkban már megírtuk, így most csak azzal egészíteném ki, amit a végén mondott: nem értik, és pánikba estek attól, amit a sajtóban láttak-hallottak egy állítólagos vádalkuról. Attól tartanak, szabadlábra kerülhet az elkövető, és akkor komoly veszélyben lesz az életük. Soha többet nem megyek Csepelre, mondja búcsúzóul, és azon gondolkodik, Magyarország elég nagy-e ahhoz, hogy elbújjon.
origo.hu
Két, Kádár-kegyenc unoka akar minket tönkretenni
