El kell hinni

Holnap lesz két éve, hogy az Ördögkatlan fesztiválon bejelentették: meghalt Cseh Tamás. Írhatnék most valami szomorút. Megírhatnám a keserűséget, ami elönt, ha eszembe jut, hogy nem énekel többé nekünk, és hogy milyen dühítően következetes a Mindenható abban, kit mikor vesz el. A jókat meg az igazakat mindig túl korán. De inkább csak hallgatom, és rácsodálkozom, milyen teljes, tökéletes, változatlan érvényességű, milyen mélyen és szomorúan magyar. Ha most megkérdezné most valaki, hogy mi a haza, azt válaszolnám: az, hogy ezt mi értjük. És ha megkérdeznék, mi a titok, azt mondanám, hogy a dolgokat el kell hinni. Először gondolok arra, hogy Cseh Tamásnak milyen nehéz lehetett. Bereményi Géza kivételes intellektusa, fantáziája mind ott van, töményen, sűrűn ezekben a dalszövegekben, és neki ezeket a szavakat mint hatalmas, havas hegycsúcsokat meg kellett mászni, magára kellett ölteni, bele kellett halni: el kellett hinni az utolsó szóig. Balog Ádámot, a bársonysüvegest, Lee van Cliffet, a hetvennégyes átkozott évet. És ő elhitt mindent. Ez volt a titka. Énekelt mást, Csengey Dénes szövegeit, még Republicot is. Nem volt olyan, mint Bereményivel, de benne volt valami. Ezeket is elhitte. Sok múlik a találkozásokon, tudom. De ha csak annyi hitünk volna, mint Cseh Tamásnak, semmi nem volna lehetetlen.