Paul Garde szlavista nyelvész és irodalomprofesszor írja A Balkán című esszékötetében: a Balkán egész története öt évszázadon keresztül oda irányul, hogy az egyént egy-egy olyan vallási közösséghez való tartozása révén határozza meg, amely igen öntudatos és a többivel szemben kirekesztőleges. A balkáni mentalitásnak ez a vonása az a talaj, amelyen a XIX. században kifejlődtek az Európa többi részéből importált nacionalizmusok.
Hogy a huszadikban mindez hová vezetett, azt nem is olyan régen láthattuk, bár a történeti hűség kedvéért tegyük hozzá, hogy a legutóbbi mészárlást nem a római katolikus horvátok és a muzulmán bosnyákok erőltették. De mit lát mindebből a lassan egy évtizede visszajáró utazó, aki persze felületes, előkelő idegen csupán? Még fontosabb, hogy mit szűrhet le különféle beszélgetésekből, hogy ne járjon úgy, mint az egyszeri osztrák, német tudósító a budapesti belvárosban. Nyilván az igazság egyes szeleteit. Egy szarajevói horvát hölgy azt mondja, nyomul az iszlám. Nyomul persze, ez könynyen tetten érhető, hiszen látványos. Dől a pénz Törökországból, Iránból és ki tudja még, honnan, szépen helyreállítják a mecseteket, újak épülnek, Korán-iskolák nyílnak. És hát a külső jegyek, ugye. Egy katolikus nőről nem rí le a hovatartozása, ám ha csak egy izzó, kíváncsi szempár villan ki az eltakart arcból, az sok mindent elárul. De akkor mit kezdjünk azzal a történettel, hogy amikor az ortodox (ám Istent alighanem csak hírből ismerő) szerbek az ostrom alatt egy gránáttal beszakították a Szent Mihály és Gábriel arkangyal ortodox templom tetejét, a környéken élők, felekezetre való tekintet nélkül, azonnal hozzáláttak a javításhoz, nehogy megsérüljenek a XII–XIV. századból származó gyönyörű ikonosztázok? Felkínálva magukat ezzel az orvlövészek golyóinak.
Vagy hova álljon például Irma? Édesanyja lakásában két kép függ a falon, két ősükről. Az egyiken egy vajdasági magyar polgári család felmenője látható, a másikon egy bosnyák mozlim férfi. Utóbbi 1840-ben született, tehát simán láthatta volna még az ereje teljében lévő Kossuthot, kilencvenöt éves korában még gyermeket nemzett fiatal feleségének (a negyediknek), és százöt volt, amikor a második világháborúban megölték a csetnikek. Ha nincs ez az incidens, valószínűleg bevállal még néhány utódot. Az öreg egyébként egyszer elindult valahová Boszniába, mindenféle áruval megrakottan, ami szőrén-szálán eltűnt útközben. Ezért aztán, hogy ne kelljen szégyenszemre hazakullognia, elment Mekkába, gyalog. Na ja, egyszer az életben úgy is muszáj. Szóval akkor most Irmát, ezt a tüneményes, kitűnő humorral megáldott, betonerős asszonyt, a szarajevói magyarok motorját, aki visszajött a körülzárt városba, hová tegyék Daytonban, amikor a többéves, százezrek életét követelő lebegtetés után elkezdték huzigálni a vonalakat? Irma amellett, hogy gyógyszerész, export-importtal foglalkozik. Magyar kultúrát szállít ide Szarajevóba és bosnyákot Magyarországra. Aligha tehet többet. Ülünk egy nagy asztalnál, szlovének, horvátok, bosnyákok, szerbek, magyarok, toljuk befelé a kávét és a rakiját. Valaki megszólal, na tessék, itt van Jugoszlávia. Igen, jó lett volna. Délvidéki fejszék, Vukovár, Srebrenica nélkül. Talán majd egyszer, a Nagy Ébredés után. Ha nem leszünk sem csatlósok, sem kliensek, és csak arról dumálunk, hogy milyen volt egy albán film a szarajevói filmfesztiválon.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
