Elolvastam Ahol leoldom saruimat címmel nemrég megjelent könyvét. Utazási élményekről ír: bejárta a világot, és mindenről Erdély vagy a magyarság jut eszébe. A fokvárosi Table Mountainről a torockói Székelykő, a tibetiekről a székelyek, Kubáról és Castro rezsimjéről a Ceausescu-diktatúra sanyargatta erdélyi magyarság. Ennyire fontosak önnek a gyökerek?
– Szülőföldhöz való viszonyulásom jelképét leginkább egy különös indiai növényben, a banjanfában leltem fel. Ez a fa messzire nyúló ágaiból gyökereket bocsát az anyaföldbe, körös-körül megkapaszkodik, ágai mintegy lehorgonyozzák, hogy védjék és táplálják azt, amiből maguk is táplálkoznak. Erdély ez a fa, és én egyik ága vagyok. Minél erősebben gyökerezem újra a távoli földbe, annál erősebb lesz a fa is. Én pedig egyszerre több földben is gyökerezhetem. Minket Erdély formált azzá, akik végeredményben vagyunk: vallásos, munkás, önérzetes, művelt magyar emberekké.
– Nepálban tibetiekkel találkozott, és ritka élményt élt meg egy kalárissal. Hogy volt ez pontosan?
– Kettős rádöbbenés volt a hasonlóság közöttük és az én népem között: történelmi sorsunk analógiája, és hogy mennyire hasonlítanak rájuk a székelyek és a csángók. Arcfelépítésük, szemük, szabadsághoz szokott szellemet eláruló, büszke tartásuk, szinte tartózkodó méltóságuk – s aztán a ruházatuk! Fekete-piros szőttes szoknya felett színes szőttes kötényt, amolyan „katrincát” hordanak elöl-hátul. Éppen olyan a viselet jellege, mint Csángóföldön vagy székely falvainkban. Ami azonban a legszembeötlőbb hasonlóság, az a nyakukról elmaradhatatlan „kaláris”, a többsoros, sötét korallgyöngy! Éppen olyan, mint az én ki tudja, hány generációnyi kort megért korallkalárisom, minden székely asszony ékszere. A férjem, George mindig boszszantott, miféle egzotikus ízlésünk van, mert honnan vesznek korallt a székelyek, amikor Erdély nincs tenger közelében. Hát most fedeztem fel, honnan a korall és a hagyomány: Tibetből! Talán akkor kezdtük hordani, amikor valahol a Himalája lábainál voltunk ázsiaiak. Velem volt a korall nyakbavalóm, elvittem hát egy tibeti ékszerészhez. Mikor meglátta, meglepődött. Régi és értékes tibeti korall ez – mondta. Nem tengeri, hanem hegyi korall! Mintha a világ remegett volna meg velem; mintha most fedeztem volna fel igazán, ki vagyok. Mert más az, amikor az ember csak mint legendaízű történelmet raktározza népünk eredettörténetét, és ismét más, amikor találkozik azokkal, akiknek ugyanaz a gyöngy függ a nyakukban, vonásaik a mieink, díszítőelemeik az ősmagyarhoz hasonlítanak, s még színeik: a piros-fekete, a zöld-fehér is oly közeli. De ennél megfoghatatlanabb az, ami bennem a rokonság érzetét, az egymáshoz való közünket sugallta. Mint egy mágnes, úgy vonzódtam ehhez a helyhez, ahol mintha őseimet láttam volna véget nem érő processzióban. Kalárisom értékét az adja meg – fejtette ki a tibeti ékszerész –, hogy igen sok generáción keresztül viselték, sok-sok asszony bőre érintette, s „energiájuk” összegyűlt benne. Most már tudom, miért szeretem annyira viselni!
– A tibetiek elveszítették hazájukat, de töretlenül bíznak benne, hogy eljön a nap, amikor hazamehetnek Nepálból a Himalája túlsó oldalára.
– Ezt szilárdan hiszik, s elnézve őket, hogy is kételkedhetne bennük az ember? Számomra pedig megerősítő erejű volt, mert én sem voltam képes soha igazán feladni valamit. Makacsul tudok hinni a lehetetlenben is, s mindig csodálkozom azokon – noha józan eszem igazat ad nekik –, akik lemondással kijelentik: ügyünk Erdélyben elveszett. A feladás megbénítja a cselekedetet. A tibetiek nem sírnak, hanem imájukkal feltámasztják hazájukat, lelkükben a reményt táplálják, kultúrájukat, hagyományukat s hinni tudásukat átadják a következő nemzedéknek. Hogy éjjel és nappal, fiatalon és öregen, télen és nyáron, folyton legyen ki az ima fáklyáját meggyújtsa és körbehordozza a hazafiság szüntelen rítusában. A világnak szüksége van a remény ilyen példáira, zarándokhelyeire, ahol emberek találkoznak, és imák fonódnak egymásba. Ezek emlékeztetnek az emberiség elleni bűncselekményekre, amelyeket meg lehetett volna előzni; ahol egymás bánata iránt kinyílik a lelkünk még akkor is, amikor a magunk szenvedése elzárja lelki horizontunkat.
– A román, magyar és amerikai mellé elnyert egy negyedik állampolgárságot is egy óceánjáró hajón.
– Úszó egyetemen vettünk részt a férjemmel tanárként. Soha nem éreztem oly parányi lénynek magamat, mint az óceán közepén. A székely „vaj valami, vaj menyen valahová” állapot itt szinte valóságos. Több mint három hónapos tengeri kalandunk nagy pillanata akkor volt, amikor „átsuvadtunk” az Egyenlítő fölött.
– Mit tanított itt, és mit jelent az úszó iskola?
– Ez a virginiai egyetem különleges kezdeményezése: egyetemi félév a tengeren. Egy óriási óceánjáró hajóra felszáll hatszázötven diák a tanáraival, és körüljárják a földet. Mikor halad a hajó, órát tartunk, amikor kikötünk, kultúrákat, embereket, világokat ismerünk meg. Orvosi antropológia osztályomba a maximálisan megengedett harminchét diák iratkozott be, de óráimat sokkal többen látogatták. Kurzusom címe így hangzott: Mágia, medicina és tudomány – gyógyítás a világ vallási hagyományaiban. Ebben egybefontam a világ nagy kultúráinak gyógyító filozófiáját és gyakorlatát, amelyek mind a vallásban gyökereznek. Végre egy kalap alatt egyesíthettem orvosi, teológiai, etikai és zenei műveltségemet. Attól féltem, hogy szakmailag túl nagyot markolok, kiderült azonban, hogy a többi antropológus szinte mindent könyvből tanít, nekem viszont húszéves orvosi praxisom, negyvenévi hangszergyakorlatom és friss teológiai diplomám volt. Ehhez áldásosan járult hozzá a keleti vallásokban való – férjemtől tanult – jártasságom is. A hagyományos kultúrákat a modern medicinával vetettem össze, és minden gondolatot élettapasztalatomból merített példákkal illusztráltam. A diákokkal varázslatos világokba repültünk, brazil sámánok, afrikai szellemtáncosok, ókori görög istenek, keresztény zarándokok, indiai ájurvéda gyógyászok, kínai orvosok, koreai varázslók, japán szerzetesek világába.
– És a kommunizmus tapasztalataiba, hiszen Kubában is kikötöttek.
– Castro óriási felhajtást csinált a tiszteletünkre, hiszen oda más amerikai hivatalosan be nem teheti a lábát. A mi hajóegyetemi programunk azonban nem véletlenül ejti útba évről évre a szigetországot. A szabadság küldöttei vagyunk! – gondoltuk, miközben meghallgattuk háromórás beszédét. Az esemény bájos fénypontja volt a hajón utazó egyéves kisgyerek és Castro találkozása. Az ifjú ember elgőgicsélte magát a hallgatóság soraiban, mire Fidel abbahagyta beszédét, felhívta a gyereket szüleivel együtt a dobogóra. A gyerek, mintha csak a kommunizmusban tanulta volna, sugárzó arccal, megállás nélkül tapsikolt Fidel arcába. Az elbűvölve vette karjába, a hallgatóság felé fordította, a gyerek meg a bőréből majd kiugorva tapsolt, és az egyévesek egyetemesen érthető nyelvén hangosan „éljenzett”. Mindenki a hasát fogta; honnan is tudhatták volna, mennyire angyali paródiája volt ez a Ceausescu-időknek! Ennek a „bubának” volt humorérzéke! A kubai vezér elegáns, a rettentő szegénységet meghazudtoló bankettje nemcsak propagandára volt jó, de már-már valódi vendégszeretetre vallott. Kicsit olyan volt, mint amikor az erdélyiek a legjobb falatot adják a külföldi vendégnek, még ha utána ki is kell koplalniuk.
– Ön a férjével 1990-ben életre hívta az Észak-amerikai–Erdélyi Testvérgyülekezeti Tanácsot, amelynek azóta is önkéntes munkása és tiszteletbeli elnöke. Ez a mozgalom az anyagi segítségen kívül erkölcsi elkötelezettséggel áll az erdélyi és magyarországi unitáriusok mellett. Sokszor mondta, hogy a segítség nem egyirányú: az amerikaiak is profitálnak belőle. Mit kapnak innen?
– A múltjukat, hiszen felfedezhették itt saját vallási gyökereiket. Az unitarizmus erdélyi magyar vallás, ráadásul itt mondták ki a világon először, 1568-ban a vallás- és lelkiismeret-szabadságot. Számukra ez a vidék a Szentföld, ahova huszonkét éve tömegesen zarándokolnak el, mert itt lelkileg töltekeznek, átalakulhat a világképük, és az itteni hagyományos életforma megismerésével követendő példát is kaphatnak a hétköznapjaikhoz. Többen meg is tanultak magyarul közülük.
– Dél-Afrikában egy börtönben tragikus sorsú édesapjára emlékezett, aki a Ceausescu-diktatúra áldozata lett. Mi történt vele?
– Édesapán, Gellérd Imre börtönbe kerülése előtt Siménfalván, utána pedig Homoródszentmártonban volt lelkész. A Bolyai Tudományegyetemen egyszerre öt szakot hallgatott, rendkívül karizmatikus személyiség volt széles műveltséggel és jó kifejezőkészséggel. Ezért is kellett elveszejtenie az akkori hatalomnak egy koncepciós perben. Hét évre ítélték, a Duna-deltában volt kényszermunkán, alig élte túl. Belső száműzetésben, megbélyegzett értelmiségiként élt, amikor egy újabb letartóztatástól való félelmében hatvanadik születésnapján önkezével vetett véget életének. Nemrég jutottam hozzá ezernégyszáz oldalas megfigyelési dossziéjához. A Securitate azt a fedőnevet adta neki: Próféta. Nelson Mandela mindössze két négyzetméternyi börtöncellája előtt mindenki könnyes szemmel állt meg. Vegyes könnyek voltak: a sajnálatot, de a végső diadal örömét is tükrözték. Mandela kivívta országa számára a szabadságot, legyőzte a gonoszt, és elnyerte méltó jutalmát, Dél-Afrika elnöki tisztét. Ő volt sötét rendszerbe kényszerített országának egyetlen esélye. Apám fölött soha nem ragyogott fel az igazság napja.
– Férjével most Hawaiin él. Hogy kerültek oda?
– A szigeteken megismerhettük az animista vallások őszinte természetközelségét, az ember és a természet megbecsülését. Ha ilyen népekre lenne bízva egész földünk, akkor nem irtanák az őserdőket, nem mérgeznék a folyókat. És akkor a kultúra sem volna veszélyben, a miénk, erdélyi magyaroké sem. A hawaii emberek állják a sarat, ugyanaz az életrevalóság jellemzi őket, mint minket – csak persze tragikusan csökken a számuk. Iskoláik is olyan szegények, mint a nép – a gazdag Amerikában, amely szó szerint ellopta tőlük paradicsomukat katonai államcsíny útján, 1893-ban. Amerikát csinált Hawaiiból, amely mind a mai napig katonai megszállás alatt áll.
– Hawaii Trianont emleget a könyvében.
– A hawaiiak tragédiája 1778-ban kezdődött, amikor az angol James Cook hajója partot ért, ezzel elindítva az ide hajózó „nyugatiak” lavináját. Ezek a látogatók azonban ajándékok helyett rettenetes betegségeket hoztak magukkal: szifiliszt, kanyarót, tífuszt, himlőt, amelyekkel szemben az elszigeteltségben élő őslakosok teljesen védtelenek voltak, s amelyek ily módon százezrével pusztították a lakosságot. Cook kapitány partraszállása előtt mintegy nyolcszázezer hawaii élt a szigeteken, az 1832-es népszámlálás azonban mindössze 130 ezer őslakost talált. Az első amerikai protestáns misszionáriusok 1820-ban érkeztek ide, és buzgóságuk hamar meghozta gyümölcsét: a királlyal együtt a nép egy részét is megtérítették. Másik óriási teljesítményük a hawaii írott nyelv megteremtése, előtte ugyanis kizárólag írásbeliség nélküli nyelv volt. A hawaiiak olyan szorgalmasoknak és tehetségeseknek bizonyultak, hogy rekordidő alatt megtanultak olvasni. Mindenki, minden szigeten! Ily módon a hawaii volt az első teljesen írástudó nép a világon! Midőn e misszionáriusok gyermekei, az ültetvényesek meggazdagodtak itt, a hawaii kultúra sajátos értékeinek tudatos rombolásába kezdtek. Először is betiltották a tradicionális táncot, a hulát és a hawaii nyelvet. A szülők a sziget nyelvét beszélték és művelték, ám fiaik számára az angolt tették kötelezővé. 1893-ban egy amerikai iparmágnásokból álló összeesküvő csoport az Államok hajójának nyomatékával katonai puccsot hajtott végre, hogy megdöntse a monarchiát, és kikiáltsa a „respublikát”. Mindezt persze azzal a nyílt szándékkal, hogy Hawaiit az Egyesült Államokhoz csatolják. A hawaiiak ezt tartják történelmük legtragikusabb eseményének. És mivel soha nem írtak alá semmiféle szerződést, amely az Egyesült Államokhoz való annektálást érvényesítené, amerikai katonai megszállás alatt álló nemzetnek tartják magukat. A kongresszus törvényjavaslatban kért bocsánatot a hawaiiak ellen elkövetett történelmi agresszió miatt, amelyet Bill Clinton elnök írt alá. Ez a dokumentum egyben annak is a hallgatólagos elismerése, hogy Hawaii amerikai álállam.
– Önök mit csinálnak ott? Élvezik nyugdíjas éveiket?
– Mi a szegények között élünk. Értük költöztünk oda. Befogadtak, bevezettek a hawaii ősvallás és a hagyományok titkaiba. Mivel a hawaii rítusok nagy része tabu a külvilág számára, nem nehéz megjósolni, hogy egy nemzedék múlva nem lesz, aki továbbadja őket. Ezért a férjem meggyőzte a vezetőket, engedjék meg, hogy legfontosabb szertartásaikat videóra rögzíthesse, hogy aztán ők archiválják. Azóta ez történik. Egyik barátunk hawaii iskolát igazgat, ahol mi is tanítunk. Az iskola a kötelező tantárgyak mellett hangsúlyt fektet az anyanyelv, az ősi hagyományok, mindenekelőtt pedig a hula tanítására. Minden oktatói igyekezet arra irányul, hogy a felnövekvő nemzedék szabaduljon meg a megcsorbított önértéktudat pesszimizmusától, amelyet szülei hordoznak: hogy tudniillik a hawaiiak eleve vesztesnek születnek erre a világra! Az elnyomás talán legnagyobb átka az áldozatmentalitás, amely aztán beletörődésbe fullad. Az előítélet gyakran lustaságnak és tehetségtelenségnek bélyegzi a szegénység béklyóját.
– Valahol ezt írja: „Gyermekkoromban sokszor kérdeztem édesapámtól: hol késik a mi boldogságunk? Ő így felelt mindig: ímhol jön!, s az elérhetetlen messzeségbe mutatott. Én vártam, tudtam, hogy jön, de soha meg nem érkezett. Mindig csak jött!” Megérkezett a régóta vágyott boldogságba?
– Hawaii a világ túlsó végén van, tizenkét órányi az időbeni eltérés Erdélyhez képest. Onnan bármely irányba lépek egyetlen tapodtat is, nem elfele tartok, hanem hazafele.
origo.hu
Egy kecskeméti nő olyan hálás volt az orvosnak, aki megmentette az életét, hogy meztelenül ment be hozzá
