Túl magas az ingerküszöb

A világ még mindig legerősebb hatalmát képviselő Eleni Tsakopoulos Kounalakis budapesti amerikai nagykövet lapunk augusztus 3-i számában a magyar kormány szerinte demokráciát veszélyeztető magatartását bíráló cikke örömujjongást váltott ki abból az oldalból, amely Magyarországot nyolc év alatt csődtömeggé tette, illetve amely a tönkretételért felelősöket támogatta bel- és külföldön.
Ha a demokráciának van értelme, érdemes lenne közvélemény-kutatással felmérni, vajon a többség nálunk most vagy 2010 tavasza előtt érezte emberi jogait inkább csorbának. Az eredményt pedig összehasonlítani „szövetségeseink” hivatalos véleményével.
Augusztus 5-én itt megjelent véleménycikkemben Kounalakis nagykövet lapunk 6. oldalán megjelent bírálatát a magyar belügyekbe történt példátlan, közvetlen és durva beavatkozásnak neveztem. Merem remélni, hogy a válasz kiváltotta az amerikai nagykövetség tetszését, hiszen az a vibráló magyar sajtószabadság egyik bizonyítéka.
Az amerikai beavatkozást visszautasító íráson a közszolgálati rádióból történt eltávolítása idején francia és német lapokban „pártatlannak” nevezett Bolgár György klubrádiós műsorában már aznap háborgott. Majd a 168 Óra című hetilap augusztus 11-i számában Hogy mi van? című rovatában azt írta, tévesen állítom, hogy amerikai nagykövetek máshol nem bírálják az általam példaként felsorolt más országokat. Tételének igazolására trehány módon úgy idézett az amerikai külügyminisztérium honlapjáról, hogy az idézést csak elkezdte, de nem zárta le idézőjellel. A kádári időkben a Magyar Rádió washingtoni tudósítója azonban összekeverte a nagyköveti bíráló cikket az amerikai külügyminisztérium honlapján olvasható országprofilokkal és a szintén ott elérhető, éves országjelentésekkel. Az, hogy a State Department az emberi jogok terén az egyes országokban tapasztalható hiányosságokat feltünteti, egészen más, mint ha például az újdelhi amerikai nagykövet a Times of Indiában bírálná az indiai kormányt. Ami éppen úgy elképzelhetetlen, mint hogy ugyanezt tegye akár olyan kis országban, mint Szingapúr, sőt Szlovákia. Az utóbbiban – mondjuk – rosszallva, amiért a közhivatalokban az őshonos magyarság nem használhatja nyelvét, vagy most megfosztják állampolgárságától, ha a magyart felveszi. Miközben Szlovákia nálunk korábban a szlovák kisebbséget kifejezetten buzdította a szlovák állampolgárság felvételére és arra, hogy vegyen részt a szlovákiai választásokon.
Azt már sem Bolgár György, sem a hetilap szerkesztősége nem vette észre, hogy Bolgár Kounalakis bírálatának relativizálásával éppen lapja fő vonalával megy szembe, mentegetve a Fidesz-kormányt. A 168 Óra címoldalán ugyanis fő helyen hirdette Charles Gati bostoni egyetemi tanár interjúját (A Fehér Ház üzent), amelyben az amerikai külügyminisztérium egykori főtanácsosa leszögezi: „Én különösen fontos lépésnek tartom a nagykövet asszony cikkét a Magyar Nemzetben.” Hozzátéve: „Most azonban a nagykövet asszony is hangot váltott: szót emelt a média és az igazságszolgáltatás függetlensége, valamint a szabad és igazságos választások érdekében.” Mészáros Tamás pedig ezzel a mondattal kezdte a hetilap bevezető publicisztikáját: „Alig néhány nappal azután, hogy az amerikai nagykövet közzétette a Magyar Nemzetben azt a szó szoros értelmében rendkívüli írást, amelyben meglehetős nyíltsággal és határozottsággal figyelmeztette a magyar kormányt demokratikus kötelezettségeire…”
A neoliberális oldalon az öröm osztatlan volt a Népszabadságtól a Népszaván át az FN.hu-ig e valóban példátlan amerikai beavatkozás olvastán. Mint a legbefolyásosabb német hetilap, a Der Spiegel hétfői számában is, amely szerint Kounalakis páratlan hangnemben bírálta a magyar kormányzati politikai gyakorlatot.
Éppen ezért csodálkoztam, amikor – nyilván egészen más indítékból – lapunk augusztus 13-i számában Löffler Tibor politológus azt írta, velem szemben „A nagykövet asszony írását önmagában nem tartom »közvetlen és durva« beavatkozásnak”, de „a cikk igenis értékelhető a »beavatkozás« fogalmával”.
Úgy tűnik, bennünket az elmúlt két évtizedben „szövetségeseink” és elsősorban az Egyesült Államok részéről ért egyoldalú bírálatok kissé érzéketlenné tettek a belügyekbe való beavatkozásnak még a legközvetlenebb és legdurvább megnyilvánulásaira is. Hogy ez másokkal nincs így, arra talán elegendő egyetlen friss példa arról, hogy ugyanarra az idegen beavatkozásra miként reagálnak Prágában és nálunk. Václav Klaus cseh államfő augusztus 8-án keményen nekitámadt annak a 13 prágai nagykövetnek, akik a cseh fővárosban támogatásukról biztosították az ottani „meleg büszkeség” fesztiválját, kijelentve, hogy a prágai diplomaták – beleértve Norman Eisen ottani amerikai nagykövetet – „példátlan lépésre” szánták el magukat, mivel „nem tudna elképzelni egyetlen cseh nagykövetet sem, aki megkísérelné, hogy bármely demokratikus országban beavatkozzon az ott folyó politikai vitába”.
És mi történt nálunk, amikor 19 budapesti nagykövet június közepén támogatásáról biztosította a hasonló budapesti felvonulást? Schmitt Pál, a minden körülmények között joviális, barátságos és diplomata magyar államelnök hallgatott. Meggyőződésem, elsősorban azért, mert ingerküszöbét nem érte el az a tény, hogy külföldi hatalmak ismét beavatkoztak belügyeinkbe. Akár Kounalakis nagykövet jóval súlyosabb, elfogadhatatlan levele esetében.
Folyamatosan azt panaszoljuk magunknak és a világnak, hogy kettős mércével mérnek és kipécéznek bennünket, de arra nem gondolunk, hogy mi magunk ugyanezt tesszük saját magunk kárára. Egy nyugat-európai vagy tengerentúli lap a legritkább esetben ad teret egy magyar nagykövet helyreigazításának, még olyankor sem, amikor a legdurvább tényhamisítás jelenik meg Magyarországról, akár többször az adott ország vezető vagy első vonalbeli lapjában. Nálunk viszont elképzelhetetlen lenne, hogy egy nagyköveti reagálást – nemhogy cikkét – bármely sajtótermék visszautasítana.
A neoliberális oldal e téren azért jobban áll. Mint augusztus 3-i cikkemben már említettem, az Amerikai Népszava főszerkesztője már akkor haza akarta rendeltetni Kounalakis nagykövet asszonyt, amikor az pusztán megpendítette, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök Bill Clinton amerikai elnökhöz hasonlóan nagy hiánynyal vette át a kormányrudat.
Huszonegy évvel „nyugatosodásunk” után – ha már „szövetségeseink” éjt nappallá téve biztatnak bennünket a sajtószabadság kiteljesítésére – nagyon ideje lenne legalább az eddig tabunak számító témákban is az első kérdéseket felvetni.
Egy példa. Löffler Tibor nagyon helyesen megjegyzi, hogy a jelenleg háromszázalékos népszerűségnek „örvendő” LMP „az amerikai diplomácia számára talán legrokonszenvesebb” párt. De vajon miért? És miért volt e párt szellemi elődje, a magyar nép szabad és demokratikus akaratából közundorba fullasztott SZDSZ húsz éven át az amerikai külügyi apparátus számára a szinte perverz szerelem tárgya? És ha már feltesszük az első kérdést, ne tegyük fel az ebből következő másodikat is, azaz az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége jórészt még a korábbi rendszer közismert szűrőjén átment és megmaradt állományának politikai irányultságára, amely csak azok előtt nem ismert, akik nagy ívben elkerülik a Szabadság teret?