Zárt kör

A Mokép Algyógyi utcai telepén talált, Kádár János filmgyűjteményének gondolt hatezer tekercsről a héten kiderült, hogy valójában nem az, aminek látszott. A vállalat igazgatója tehát árnyékra vetődött, a történetben nincs szenzáció, legfeljebb az, hogy – amint sajtóosztályuk nyilatkozta – a tekercsek korábban nem voltak nyilvántartva. Némiképp módosult azonban a kép a puritán első titkár karakteréről, mert hokedlin ette ugyan a darás tésztát, de kedvelte a nyugati filmkultúrát, sőt Aczél elvtárssal talán még szexfilmeket is nézegetett. Kádár természetesen nem moziba járt. A zárt kör műfaj jellegzetessége volt az emberarcú szocializmusnak. Nemcsak Bástya, hanem Kádár elvtárs is egyedül úszott a medencében, de lábvizébe beengedték a megbízható elvtársakat. A szerkesztőségekben is keringtek az MTI által összeállított „bizalmasok”, ennek is volt szoft és hard változata. A hard, vagyis a kemény anyag csak az élcsapatnak járt. Továbbá voltak zártkörű vetítések is, amelyekre bizsergető izgalom volt egyszer-egyszer bejutniuk azoknak, akik nem tartoztak a körhöz. Az egykori szocialistapárt-tagok emlékeznek még arra is, hogy az áremeléseket velük előre tudatták. Zárt körben, természetesen.
Pártunk és kormányunk komoly figyelmet fordított a nép gondolkodásának formálására, és ha lenne kedvünk, akár nosztalgiát érezhetnénk e kiemelt figyelem iránt. Ha megvizsgáljuk ugyanis, mit tesznek ma elénk a tartalomszolgáltatók, látjuk, mire jutottunk a nagy szabadságunkkal. (Nem mellesleg ma a szólásszabadságot és a nyilvánosságot épp azok védik a leghangosabban, akik annak idején törzsvendégei voltak a zárt vetítéseknek és törzsolvasói a bizalmas írásműveknek.) A kommunista vezetők verseket olvastak, hogy kiszűrjék a lázító tartalmakat, miként előnézték a filmeket is, nehogy kár essen az állampolgár öntudatán. Embargós volt például évekig a Kína-szindróma című, rendkívül progresszív amerikai filmdráma és benne a bátor újságírónő, Jane Fonda, aki egy atomerőmű szabálytalan, ezért közvetlen veszélyt jelentő megépítése ellen vette fel a harcot. A film kicsengése ugyan egybeesett a profitorientált és kizsákmányoló nagytőke gátlástalanságáról szóló baloldali tanokkal, csakhogy ott volt a mi épülő Paksunk. Mi van, ha csak egyvalakinek eszébe jut, hogy ez a film arról is szólhat? Vagy A Keresztapa. Azért nem került a magyar mozikba, mert a bimbózó szocialista erkölcsön rést üthettek volna a rokonszenves amerikai–olasz maffiózók. És végül emlékezzünk meg a szovjet műkorcsolyázó párosról is – pedig csak egyszer láthattuk őket –, akik a Zsivágó-film zenéjére futották kűrjüket!
A „titkos Kádár-archívum” előkerülésének van azonban egy másik üzenete is. Huszonegy évvel vagyunk a rendszerváltoztatás után. Vajon mi történt e hosszú idő alatt a Mokép raktáraiban? Nem volt leltár? Nyugdíjba ment vagy megnémult mindenki? Dragomán György A fehér királyban írja le, hogyan mászott be barátjával a Forradalom lángja nevű mozi szellőzőaknáján át a titkos gépészterembe, és találta meg a betiltott filmeket a bőrfotelekkel berendezett vetítőben. Ezek után már nem is illett volna ezzel a Kádár-történettel előállni. Továbbá: ideje lenne a dolog végére járni. Lehet, hogy minden városi moziraktárban van titkos vagy csak ottfelejtett gyűjtemény, esetleg titkos vetítőterem? Csak be kellene valakinek végre másznia a szellőzőaknán.
Lehet, hogy a „Kádár-filmarchívum” előkerülése csak a kezdet. A csepeli önkormányzat – tegyük ismét hozzá, huszonegy évvel a rendszerváltozás után! – múzeumként nyitja meg az egyik középiskolája alá a hatvanas évek elején épített atombiztos káderbunkert. A korábbi szocialista önkormányzati vezetés eddig ápolta, fenntartotta. Kinek? Csak nem magának? Lehet, hogy valóban huszonegy évet kellett várnunk, hogy előkerüljenek és kiderüljenek a szocializmus titkai? Mondjuk tehát: csak így tovább!
Egyszer csak a végére érünk.