Díszpolgár a dagonyában

Van egy írónk, akinek egy nép gúnyolása és megbélyegzése nem okoz gondot. Mit tegyünk, magyar író, magyarul ír, a magyar államtól kapott Kossuth-, József Attila- és egyéb díjakat. Aljas és alantas dolog lenne az is, ha fröcsögését eszkimókkal, udmurtokkal, franciákkal, zsidókkal, arabokkal vagy örményekkel tenné meg, de ő a megvetését a magyaroknak tartogatja, talán egy sajátosan értelmezett hálából, hiszen szerény tehetségét sem az eszkimók, sem az udmurtok, sem a franciák nem honorálták semmilyen díjjal, kizárólag „a magyarok”, akikről ő harmadik személyben ír, mintegy hangsúlyozva, hogy ezzel a népséggel nem elegyedik. A németek Hitler bukása után mérlegre tették felelősségüket, s olyan, évtizedeken átívelő önvizsgálatba bonyolódtak, amelyből még a mai generációk unokái sem fognak egészséges lelkülettel kikeveredni. De megtanulták és megtanították az egész világnak, hogy a náci ideológia bűnös és kártékony. Hogy egy népet a többinél alacsonyabb rendűnek tartani, megbélyegezni, gúnyolni és megvetni nemcsak aljas és alantas, hanem a náci totalitarizmus előszobája.
Kertész Ákos regénye, a Makra a Kádár-korban afféle lázadozó politikai lektűrként komoly sikernek örvendett, de ma már nem beszél róla senki, csekély irodalmi értéke az évtizedekkel elenyészett. Kertész az Amerikai Népszavában (mint tudjuk, az egyik legszélsőségesebb, legvéresszájúbb újságról van szó) azt írta, hogy „a magyar genetikusan alattvaló”, továbbá, hogy „a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős”. Kertész Ákosnak jelentkeznie kellene az Encyclopćdia Britannica szerkesztőségénél, hogy a legújabb kiadásnál vegyék őt figyelembe, mint aki megejtően új szemlélettel, nulla bizonyítékok alapján szívesen újraírja a huszadik századi világtörténelmet, különös tekintettel a náci ideológia és gyakorlat kialakulására. Esetleg egy időgép segítségével megfordítaná a múló évek sorrendjét, kimutatná, hogy Hitler valójában Szálasi tanítványa volt, és a gázkamrákat Klebelsberg Kunó javaslatára Szent-Györgyi Albert és Kós Károly tervei alapján valójában az aggteleki cseppkőbarlangban hozták működésbe, tehát a holokausztért „egyedül a magyar a felelős”.
Tényleg azt hiszi Kertész Ákos, hogy a nácizmussal, a faji ideológiával csak azok vádolhatók, akiket ő és elvbarátai stigmatizálásra kiszemelnek? Hitler házi ideológusainak az volt a dolga, amit most Kertész Ákos – talán szép honoráriumért – lelkesen megtesz: kimutatja, hogy van egy nép, amely genetikailag kódolva alattvaló. Úgy született. Már a pólyában alárendelődött a fasisztáknak. Szerinte a magyar „se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van, legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire”, viszont „boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot” (sic!). Rég olvastam ilyen undorító szöveget. Egy kép jelenik meg előttem: Kertész Ákos egy gyűlölet-nyáltengerben fuldoklik, és reménykedik, hogy mocskos szavaiért majd bedobják neki egy újabb díj mentőövét.
A pénzügyi világválság elmélyülése kutyafüle ahhoz az erkölcsi mélyponthoz képest, ahová Kertész Ákosnak sikerült lenavigálnia magát. Ha olvasna is, nem csak írna, ismerné azt a baloldali lapokban is közölt statisztikát, miszerint Európában a magyar az egyik legtöbbet dolgozó nép. (Amikor éppen nem gyilkolja azt, aki innovatív.) A diktatúrában való dagonyázási szokásaikról pedig 1956-ban egy Albert Camus nevű valódi író A magyarok vére címmel kicsit pontosabb sorokat írt, mint az Amerikai Népszava publicistája, amúgy Budapest díszpolgára.