Generációs probléma

Afelől érdeklődött Kovács László volt külügyminiszter a minap, hogy akkor most hogyan is vagyunk mi Kínával. Orbán Viktornak tette fel a kérdést a szocialista ember a külképviselet-vezetők szokásos értekezletén – bár nem is kérdés volt ez igazán, mint inkább egy Jókai utcai elvárás, sőt, intelem. Kína lehet partner, „nagytestvér”, de szövetséges nem – fogalmazott az ideológus, akinek korábbi legismertebb javaslata az volt: „Merjünk kicsik lenni!”. (Megelőző munkásságát is ennek jegyében végezte.)
A miniszterelnököt nem lepte meg különösebben a definíció, csak annyi fűzött hozzá, hogy a témakör valójában generációs probléma közöttük. Egymás meggyőzésére kevés az esély – Laci bácsi fundamentuma is határozottan „no pasarán” –, mindenesetre a miniszterelnök úgy látja, a fogalmakból, izmusokból és kategóriákból levezetett világnak mára befellegzett. (Talán nincs is sok értelme az ilyesminek, lám az ezeket elemző, méltató, elítélő szemináriumokkal, Szabad Nép-cikkekkel is mire mentünk…)
Mindenesetre figyelemre méltó, mekkora mérhetetlen aggodalommal kezeli az ellenzék a mai magyar Kína-politikát: kitűnő terep ez a rettegésre, majdnem olyan jó, mint az alkotmánykészítés körül kavart bojkott és riadalom, a cenzúrával ijesztgetés, az elszámoltatás réme, a hervadhatatlan nyugdíjpénztár-huhogás, miegyéb. Demokráciáért aggódni látványos póz, még akkor is, ha a tény – hogy mindez a legteljesebb nyilvánosság előtt megtehető – az ellenkezőjére bizonyság. Konstruktív ellenzékiség? Kínából csak a falat látni?